Lélekmelengető

Sziasztok,

A világ már átformálódott a karácsonyt illetődően, legalább is nálam. Kicsiként teljesen elvarázsolt ez az ünnep, tele volt rejtéllyel és varázslattal és olyanokat csinálhattunk mint kései reggelizés vagy éjfélig is fenn maradhattunk. De aztán a szüleim elváltak és minden gyökerestül megváltozott. A mindennapok, sőt a szokások, és az ünnepek is kötelező dolgokká váltak, amiknek nem hogy a varázsa nem volt meg, még a hátam közepére sem kívántam.

Pár éve változott csak meg, amióta saját házba költöztem, kisbabák és friss házasok vesznek körül. Rájöttem, hogy az ünnep hangulata, lényege ott van csak más értelmet kap attól függően, hogy az élet melyik szakaszában vagyunk.

A karácsonyi asztal egyik szélén ücsörögve nyomkodom a telefonomat. Lassan már elfogyott minden tartalom, ami érdekelne, így sokszor csak pörgetem az oldalakat és olyanokra keresek rá kínomban, mint az íjkészítés házilag vagy a rendes faházak a fák tetején.

-   Ma miért nyomkodod szorgalmasabban azt a telefont, mint úgy amúgy? – bök oldalba a nálam tíz évvel idősebb nővérem, mire hosszú percek óta először nézek fel. Az asztalnál, amit finomabbnál finomabb ételek és mindenféle porcelán tányér díszít, az egész család összegyűlt és jó kedélyűen falatozik.

-   Miért ne tegyem? – vágok egy undok pofát – Tíz perce még veszekedtem apával, hogy ki vezessen idefele jövet, – bökök a fejemmel a rombuszmintás mellényt és fekete inget viselő, kopaszodó férfira az asztal túl oldalán – anyám meg reggel majdnem hiszti rohamot kapott, amikor nem találta meg a táskáját. - nézek a mellette ülő, vörös loknis, drótkeretes szemüveget viselő molett nőre, aki trillázva kacag valami idétlen poénon. Erre a nővérem haragosan összevonja a mellkasa előtt húsos karjait miközben vékony vonallá préseli vörösre festett ajkait. Annyira összepréseli, hogy a hosszú copfja és a drágaköves fülbevalója is bele remeg.

-   Legalább egy okot adj, miért kéne szeretnem ezt a rohadt ünnepet! – mondom morogva, amit hallani akar.

-   Gyere, Ronnie, segíts a konyhában.–megtörli a száját majd egy hang nélkül feláll és elindul, én pedig követem, bár fogalmam sincs, hogy mit akar ezzel. Amikor azonban befordulunk a tölgyfából készített lengőajtón megragadja a karom és hirtelen magába szippant a fűszeres, fahéjas illat.

Múlt

Egy halvány lila, színes könyvekkel, babákkal és játékokkal tele pakolt szobában találom magam, amit a sötétítő függönyökön bekúszó reggeli napfény derengve megvilágít. Egy ágyban ülök, félig lecsúszva félig a háttámlának dőlve. Megtámaszkodom, hogy ülőhelyzetbe nyomjam magam, de könnyű és bolyhos vagyok. Felszisszenek és kapkodva felemelem a kezeimet: ujjak helyett azonban barna, puha, kerek maci tappancsokat látok. Felkiáltok, mire az eddig összegyűrtnek hitt patchwork takaró mocorogni kezd, majd le is csúszik a hirtelen forgolódni kezdő tíz éves Loryról. Még mielőtt újból sikítani kezdnék, magához ragad és belém fúrja a fejét, mintha párna volnék. Fuldokolva felnyögök mielőtt kétségbeesetten hadonászni kezdek a haszontalan plüss kezeimmel. Az első heves mozdulatokkal azonban a kislány feje oldalra bukik, résnyire kinyílik a szája és folyni kezd a nyála.

-   Neked folyik álmodban a nyálad? –nyögöm miközben megpróbálom kihúzni magam a kerek feje alól.

-   Te meg hat éves korodig túrtad az orrod.– jön  a válasz az ágy melletti író asztal felől. A nővérem halvány árnyékként ül a ceruzákkal tele szórt asztalon és látszólag jól mulat.

Már épp a lábammal is besegítenék a menekülésbe, amikor a kicsi Lory szemei hirtelen felpattannak, nyújtózik egy nagyot mielőtt a nevetséges, rénszarvasos pizsamájához szorítana és ki nem rohanna a szobájából.

A nyitott, tágas konyhába siet, amit beterítenek az ínycsiklandozó, fűszeres illatok, és az edénycsörömpölés kellemes hangjai. A borult idő miatt minden  lámpa ég a sárga izzósorokkal egyetemben, amitől fényárban úszik a helyiség.

-      Helló,  Prücsök. – lepődik meg a halászlét kavargató anyukája. Vöröses, szálegyenese haja szabadon hullik a vállára, amire elég ritkán volt alkalom, amióta az eszemet tudom, nincs rajta szemüveg viszont az apró virágmintás blúzt és fekete farmert egyből kiszúrom, ugyanis ezeket csak karácsonykor veszi fel.

A kicsi Lory rávigyorog tejfehér fogaival aztán az asztalhoz ül. A fiatalabb anyukánk a konyharuhába törölve  a kezét müzlit visz neki, de a kislány annyira izeg-mozog és lóbálja a lábát, hogy inkább csak kergeti a kerek kis müzliket a tejben. Alig pár perc múlva meg is unja és a hóna alá csapva engem kiszökdécsel a nappaliba.

A kövér karácsonyfa már feldíszítve áll a takaros helyiség egyik sarkában, az adventi koszorú az üveg dohányzó asztalon díszeleg ugyanazokkal az arany és kék díszekkel, a kanapén a díszpárnák karácsonyi huzatot kaptak, amik közé úgy veti be magát a kislány.

Szinte azonnal megtalálja a tévé kapcsolóját és beüt két számot, amitől a tévé a karácsonyi mese műsorra vált.

Megkönnyebbülten kifújom a levegőt, majd óvatosan elkezdek a kanapé széle felé mászni, hogy megszökjek. Az agyamra megy ez a zsongás. Ekkor azonban a kislány ismét mocorogni kezd és egyre sűrűbben lesi meg az órát és a karácsonyfát. 

-      Te sosem fáradtál el? – dünnyögöm továbbra is a párnák közt kúszva az idősebb Lorynak, aki hirtelen a kanapé támláján terem és nosztalgiázva nézegeti a színes díszektől rogyadozó fát.

-      Nem voltam hiperaktív,  - válaszolja– sokkal inkább izgatott.

-      Mindjárt kész az ebéd... – kiabál ki anyánk a konyhából két tányér csörömpölés között. Az izgága lány erre mint az őrült, felrohan az emeletre, itthagyva engem a párnák között.

-      De ez csak egy karácsony –hitetlenkedek.

-      Ez nem ''csak''' karácsony,– pillant rám Lory az egyik üveg díszről – ez annál jóval több.

A kicsi Lory ekkor hosszasan csúszva a hajópadlón megérkezik, karon ragad és beszalad a konyhába. Még azzal sem törődik, hogy a piros pöttyös blúzát ferdén gombolta be a kockás rakott szonyájába.

Nagy hévvel tesz le az egyik bőrszékre, miközben ő az anyját sürgeti, hogy egyenek már. Még az sem tűnik fel neki, hogy az apja épp most csempészi be az ajándékokat a fa alá.

A gyors ebéd után pedig mindenkit kézen fogva a nappaliba ráncigál.

-      Hihetetlen.... – suttogja teljes önkívületben az ajándékokat bámulva – de apa, hogy nem vette észre, ha az ajtóban etette a kutyát? – sandít rá a mellette ácsorgó, cinkosan a dús, barna bajsza alatt vigyorgó férfira. Apának itt még rengeteg haja van, és még csak hírből sem ismeri a rombuszmintás mellényeket.

-      Milyen hiszékeny voltál – nézek csodálkozva fel a kislány húsos ujjai közül az idősebb Loryra, aki erre összepréseli a száját, mint aki nem erre a válaszra számított. Csettint egyet, és ismét magával ragad minket a mézeskalács illat.

Jelen

Visszaugrunk a jelenbe és egy pillanatig abban a hitben vagyok, hogy végeztünk is, egészen addig, míg rá nem jövök, hogy a lisztes konyha pulton fekszem, és Lory fölém hajolva engem bámul.

-      Még két perc. – állapítja meg félhangosan miközben piros rénszarvasos edényfogót húz a kezeire. Fél hosszú, egyenesre vágott haja most kissé kócos lófarokban lóg a vállára, mint mindig ha a konyhában van. A sminkje elegáns és passzol a hófehér blúzához és a zöld leggingséhez.

-      Most komolyan? Egy telefon? – kérdezem felháborodottan a szellem Lorytól, aki mellettem támasztja a pultot és izgatottan figyeli a sütőt. A kicsi, egyszemélyes konyhában minden bútor csokoládé színű és nyitott, amitől az összes pohár, bögre, tányér és edény látható. A karamell színű konyhapult fölött hatalmas girland lóg tele üvegdíszekkel és villódzó izzókkal, ami a konyha bútorokon majd a nappaliban és az előszobában is folytatódik.

Nem szól halkan karácsonyi zene, mint anyáéknál szokott, helyette a nővérem hamiskásan dúdol, oly annyira, hogy észre sem vette, hogy vastagon össze liszteszte az egyik combját.

-      Te így szoktál főzni?! – jegyzem meg túlkiabálva az időzítő csilingelését.

-      Ezt meg hogy értsem?  - rázza meg zavarodottan a fejét Lory. – Mindegy, nem az így a lényeg, Öcsi, hanem a miért. – nézi elégedetten a nagy tepsi mákos bejglit, amit az asztalra tesz.

-      Jah, hát azt nem tudom, miért vagy ilyen béna...

-      Nézz a dolgok mögé, Ronnie. – fed meg kissé, de azért tovább próbálkozik. – Miért sütök-főzök?

-      Mert mindjárt megjövünk hozzátok – válaszolom rezignáltan.

-      Azaz készülődök, – mutat vidáman körbe, felhívva a figyelmet az izgatottságra és meghitt hangulatra – mint az ajándékok vásárlása és becsomagolása. – nézünk Andyre, aki a konyha pult másik oldalán ül és az ajándékok rendezgetését fejezi be.A másnapos borosta  már megszokott Lory férjén, mint ahogy a rövidre rágott barna haja is. Most azonban nulla dioptriás szemüveg van rajta, ami tulajdonképpen csak egy fekete szemüveg keret. Nem tudom, honnan szedte, de úgy néz ki, mint egy gyárigazgató, mosolyodom el.

-      Már most jó illata van. – szimatol a levegőbe anélkül, hogy felnézne a masnikötözésből – Nem akarsz még egy tepsivel csinálni?

-      Nem, mert gyümölcskenyeret is tervezek sütni. – trillázza a Let is snow refrénjének éneklése után.

-      Azt hittem, azt a boltban vetted. – cukkolom a nővérem, de figyelve az izgatott sürgés-forgást, és mélyen beszívva a finom illatokat, halványan elmosolyodom, ahogy a meghitt hangulat rám is rám ragad. Erre Lory megforgatja a szemeit, felmarkol a pultról és egy újabb helyre kerülünk.

Jövő

Egy jóval tágasabb házban landolunk. Az étkező és a konyha tágas, tele modern bútorokkal és konyhai berendezésekkel, mellette a nappali, ahol a tölgyfa bútorok társaságában gyerek játékok tucatjai és egy plafonig érő karácsonyfa áll. A kövér ezüstfenyő körül pedig Lory, Andy és egy kisfiú szorgoskodik az üvegdíszekkel.

Nem szólok semmit, valahol tudtam, hogy ez a jelet következik, mégis meglepődöm Loryn, akinek rövid, göndör és búza szőke haja van, a nyakában ugyanolyan fehér gyöngysorral - aminek az egyik szeme én vagyok. Kissé molett lett, ami jól áll neki. Andyn, akinek hosszú szakálla lett, kopaszra van nyírva a haja és kicsi pocakot eresztett. A kisfiú pedig olyan, mint a porcelán baba: rézvörös, hosszúra hagyott haja kócos, ami bele lóg jég kék szemeibe, hófehér kerek arcocskáján izgatott mosoly ül, ahogy apró kezével igyekszik feltenni egyik díszt a másik után.

-      Gyere, Dylan, pakoljunk össze a szobádban.– fogja meg a fiú kezét Andy miután befejezték a díszítést. A fiú kikerekedett szemekkel az anyjára néz, aki cinkos mosollyal kerek arcán bólint egyet.

-      De már összepakoltam reggel...–vontatottan megfogja az apja kezét, de nem  mozdul.

-      Az ki van zárva, Apróság,–próbálja meg elhúzni a fiút a karácsonyfától az emelet irányába – láttam én ott elszórva játékokat.

Tesz pár lépést majd megáll és kétségbeesetten húzni kezdi az apját a fa felé. Az öklömbe harapok izgalmamban. Ha most nem megy fel a fiú, akkor nem lesz esély kitenni az ajándékokat.

-      Menj csak, – nyugtatja meg Lory a fiút – szólni fogok ha valami netán történni fog, míg fenn vagytok. – ezzel nagy nehezen, de elindulnak a második emeletre, én pedig megkönnyebbülten kifújom az eddig benntartott levegőt. Ekkor veszem észre, hogy a nővérem somolyogva engem les.

-      Most mi van?-  kérdezem értetlenül, de nem szól egyenlőre semmit, csak biccent a konyha felé, ahova másodperceken belül be siet az idősebb Lory.

A konyhában az étkező asztal már megvan terítve négyzet alakú tányérokkal, zöld szalvétákkal és gyertyákkal. Mellette a tűzhelyen már készen áll a halászlé, a rizibizi, a sült krumpli és a zöldségágyon hűlő kacsa.

Az idősebb nővérem azonban elkanyarodik az asztal előtt, és egyenesen a spájzba megy, ahova eldugta a már becsomagolt ajándékokat. Kapkodva kiveszi mindegyiket, majd lerúgja a parafa papucsát és mezítláb szalad a nappaliba, hogy minél előbb a fa alá tegye a színes dobozokat.

Épp csak vissza ér a konyhába, a gyerek máris az asztalnál terem és izgatottan leül a helyére.

Az ebédet csak úgy habzsolja, mindenből keveset tesz magának ráadásul minél közelebb ér a második fogás végéhez, annál inkább mocorog és fészkelődik a helyén. Amikor az utolsó falatot is a szájába tömte, leugrik a székről és kirohan a nappaliba.

Lory kérdőn néz rám a konyha bejáratát támasztva, várva a reakciómra, de én csak bárgyún vigyorogva nézek vissza rá.

-      Váó! – kiáltja teljesen elvarázsoltan Dylan.

-      Ha jól láttam, az a hosszú a tiéd, abban a télapós csomagolásban. – mutat az ajándékra Lory a konyha ajtóból, mire Dylan egy ugrással a csomag mellett terem és egy pillanat alatt letépi róla a csomagolópapírt. Amikor meglátja a technik legókat sikítozni és a földön fetrengni kezd örömében.

Elmosolyodom az őszinte örömén, aztán látva, hogy előbb az anyja, majd az apja, végül pedig Lory is nevetésben tör ki, én sem fogom vissza magam.

A jelenbe visszatérve megrázkódok, mint akit kiráz a hideg. Körbe nézek: tényleg a valóságban vagyunk, Loryék konyhájában, ahol apa és anya elfeledve a reggeli veszekedést boldogan beszélgetnek, a nővéremék, akik teljesen bele élve magukat sztorizgatnak valamiről... és nekem fogalmam sincs miről, pedig a hangulat önfeledt és meghitt. Leteszem a telefont és becsatlakozom a beszélgetésbe.

Üdv:
Brukú

Share: