Sziasztok,
A kihívás egy újabb, ám rövidebb lélegzetvételű részével készültem ma. Érdekes témát járt körül, ugyanis el kellett játszani a gondolattal, hogy milyen lehet ha egy idegen lát vagy találkozik velem az utcán. Ezen, hogy őszinte legyek, nem gondolkodtam még el, és kicsit fura is volt a téma emiatt. Egy kicsit ahhoz tudnám hasonlítani, mint amikor felhívják a figyelmedet egy szokásokra/rigolyára, de azt addig észre sem veszed, míg nem szóltak.
Ti mivel kapcsolatban voltatok így, hogy addig nem is tudtad, hogy ezt csinálod, míg nem szóltak?
A nyári forróság még nem érződik
korán reggel. Kellemes, kicsit hűvös az idő, de az égen egyetlen felhő sem
dagonyázik, és a nap is kezdi lassan megmutatni magát a magas épületek és
lakóházak között. A főutcán kevés autó közlekedik még, elhajtva a járdán fáradtan,
talán még félálomban sétáló emberek mellett, és mellettem is.
Halásznadrágom zsebébe
süllyesztett kézzel sétálok a széles járdán, egyenesen az egyik kereszteződés
felé, amin túl már látni a pizzéria hatalmas, üveg ablakait és a még sötét neon
lámpák körvonalait. Minden reggel gyalog teszem meg a négy háztömbnyi utat. A
távolság nem annyira hatalmas, így még busszal is nevetséges lenne megtenni. Az
elmúlt pár évben pedig egyenesen szokásommá vált, amiről egyedül télen vagyok
hajlandó lemondani.
A zebrához érve azonban a lámpa
élénk piros színe megfog. Megállok és körzök a fejemmel, hogy kicsit
felfrissüljek.Egészen addig csinálom, míg egy idősebb nő és egy alacsonyabb
lány mellém nem érkezik. A nő élénk citromsárga nyári ruhában van, fején szalma
kalap, ami eltakarja az ősz haját és kerek, pufók arca nagy részét. Maga mellé
állítja a piros kerekes táskáját és türelmesen nézegetni kezdi a házakat, az
elhaladó autókat.
A lány is csendben van. A fején a fülhallgatót alig
venni észre a rövid, világosbarna hajzuhatagától. Egy egyszerű szürke ujjatlan
és egy fekete szoknya van rajta, hátán egy kis hátizsákkal. A tömeget
vizslatja a másik oldalon komor arccal, mélyen a gondolataiba süllyedve.Ezek szerint nem mindenkinek indul jól a
reggel. Suhan át az agyamon, aztán hogy lefoglaljam magam míg várok,
előveszem a zsebem mélyéről a telefonom. Épp csak feloldom a billentyűzetet,
valaki megköszörüli a torkát mögöttem. Majd még egyszer, aztán hirtelen kirobban
belőle a kacagás.
Csodálkozva felnézek: az idős hölgy ugyanolyan
mozdulatlan áll továbbra is mellettem, mint eddig. Arca meg sem rezzen. A lány
azonban a szája elé kapja a kezét, és igyekszik visszafogni a nevetést. Több
kevesebb sikerrel. Dallamos, vidám hangja így is betölti a helységet és elűzi
egy pillanatra a reggeli forgalom zaját.
Kíváncsian felé fordulok, ám ezzel teljesen
meglepődöm: mintha kicserélték volna: az arca lágyabb és szelídebb, amin az
elterülő, eddig rejtegetett, széles mosoly teljesen elűzte a korábbi
pókerarcot.
A lány megköszörüli a torkát,
hogy rendezze magát és hogy én is észre vegyem magam. Nem is tűnt fel, hogy
bámulom. Zavarában, gyorsan elő kapja a telefonját, hogy lejjebb halkítsa, így
látom a rádió ikonját a kijelzőén felvillanni.
Ám még mielőtt elkezdenék azon gondolkodni, hogy
mikor hallgattam rádiót utoljára, a kezem életre kell és cselekszik. Alig pár
centire a vállától, a lámpa azonban zöldre vált, így a lány már ismét
távolságtartó és komor, aztán apró, sietős léptekkel lelép a zebrára és bele
veszik a tömegbe.
Üdv,
Üdv,
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése