Ez a regény egy Egypercesnek indult, azaz olyan rövid lélegzetvételű sztorinak, aminek nem valószínű, hogy készül folytatása, csak megírtam, ahogy a "csövön kifért". Viszont, meglepődve olvastam, hogy szeretnétek folytatást neki, én pedig bele kezdtem, amit cseppet sem bántam meg, sőt kár lett volna nem folytatni.
"A függőség
vágy, ami ha egyszer fellobban, lehetetlen csillapítani. Még ha tápláljuk is, az
éhség megmarad."
Épp csak a felszínre
tornászom magam, amikor egy újabb áramlat a mélybe taszít, majd neki sodor a
kerekre kopott szikláknak. Minden erőmmel a túlélésre fókuszálok, de a sodrás a
legtöbb helyen hihetetlenül erős, ráadásul a víz hőmérséklete alig lehet pár
fok. Kalimpálva a víz felszínre keveredek, ahol igyekszem elkapni a folyó fölé
behajló fák ágait, de vagy letörnek vagy nincsenek elég alacsonyan. Most már
megállás nélkül szentségelek, ami kicsit oldja az egyre nagyobb pánikot.
Mindenkinek sikerült a hídként szolgáló farönkön át sétálnia, kivéve nekem...
Erre most egy hatalmas nemzeti park folyójában sodródok az isten tudja
merre. Újból elhagyja kéklő számat egy-egy illetlen szó, miközben kitörlöm a
szememből az arcomba fröccsenő vizet és ezzel együtt félre tűröm a hajam is.
Rémületemre újabb sziklák tűnnek fel a tajtékos hullámok között, ezért
pánikszerűen magam elé húzom a térdeimet, mintha csak a víz tetejére akarnék
felfeküdni, így ugyanis a lábammal – ha szerencsém van – hárítani tudom a
becsapódást. Az első pár sziklától sikerül is ellöknöm magam, de aztán a
kezdeti sikert gyorsan elfojtja a nálam sokkal magasabbra törő, fehéren habzó
hullámok örvénye. Újból és újból a víz alá kerülök, ezúttal viszont a felszínre
jutás is nehezebb. Akárhányszor levegőt sikerül vennem annyiszor nyelek le egy
nagyobb korty vizet. Vissza tartva a köhögést újból felszín alá kerülök,
csakhogy ezúttal egy fekete árnyékkal találom szembe magam. Sikítok, amitől a
türelmetlenül köröző árnyék messzebbre úszik, én pedig majdnem megfulladok a
tüdőmből kiáramló összes levegő miatt. Ész nélkül, ahogy csak bírok a felszínre
kecmereg, s már-már azon gondolkodok, hogy úszni kezdek a sodrással. Ekkor
azonban egy jókora hullám neki vág a legközelebbi sziklának, amitől hosszú
percekre elhomályosodik minden.
Halk, tiszta ének kúszik bele a
kábulattól tompa agyamba, ami aztán magához térit szép lassan: előbb a víz
lágy, ringató sodrását érzem, aztán a sekély vízben ragadt törmelékeket és
kavicsokat, amik kivétel nélkül bele mélyednek a hátamba és az elgémberedett
lábaimba. Teljesen magamhoz térek. Egyből az oldalamra dőlök, hogy ki tudjam köhögni a tüdőmből
az összes vizet, csakhogy a művelet csúfos kudarcba fullad, amint meglátok egy
lányt mellettem. Zöldes szőkés hosszú haja vizesen tapad sebesen liftező
mellkasára, hínárból készült felsőjére és vékony arcára, ami korántsem hasonlít
teljesen az emberekéhez: orra és fülei szinte teljesen a fejéhez tapadtak és a
szája is előbb hasonlít egy bálna lamellás szájához, mint női ajkakra. Hófehér
bőrét helyenként pikkelyek borítják, amik a vékony csípőjétől lefelé teljes
uszonyban végződnek. Hosszú farok úszója zöldes-lilás árnyalatban pompázik,
ahogy a sekély vizet - a homokban támaszkodó karjai mellett – lassan felém
legyezi.
Oldalra döntött fejjel, kíváncsian megnéz magának,
miközben kicsit közelebb hajol. Nem merek megmozdulni. Nem tudom azért, mert
félek, hogy megölhet vagy csak a meglepetéstől, hogy megmentett. A szívem ismét
maximumon dobol a még mindig ziháló mellkasomban, én pedig kényszerítem magam,
hogy rá nézzek és ne hanyatt homlok elmeneküljek. Egyenesen engem bámul
zafírkék emberi szemeivel.
- Köszönöm, hogy....
– súgom rekedten, mire riadtan hátrébb húzódik, biztonságos távolságba. Lassan
fel emelem a kezeimet – mintha pisztoly fognának rám – jelezve, hogy én sem
akarom bántani, de ekkor a háttérből trappolás és kiáltozás töri meg a törékeny
csendet. Hátra fordulok és meglátom a fák közül előre nyomuló barátaim
sziluettjét. Ne... – kapom riadtan a víz felé a fejem, de a különös teremtményt
már nem találom ott. Bele bokszolok a durva homokba aztán morogva
feltápászkodom.
...
Az ébresztő óra
éppen újból elkezdi a hegedű lágy dallamát lejátszani, mire sikerül végre
kinyitni a fáradtságtól nehéz szemeimet. A félhomályban úszó plafont bámulom hosszasan,
laposakat pislogva, mire teljesen magamhoz térek. A dallam lejár, mire minden
erőmet össze szedve képes vagyok az oldalamra fordulni és kinyomni az órát. A
mozdulattól azonban egyből megérzem az izomláz tompa fájdalmát végig söpörni a
karomon és az oldalamon. Felnyögök és vissza fekszem. Jesszusom, szuszogok bágyadtan, tegnap
este is ennyire fájt mindenem? Elfordítom a fejem, így rá látok a szoba
egyik sarkát elfoglaló gardróbra, a szét szórt ruháimra, a túra táskára és
bakancsokra. Ezek szerint igen, vonom
le a következtetést aztán igyekszem feleleveníteni a tegnapi nap hátra lévő
részét. A szúrós pokrócon kívül, amit a
idős túra vezető fickó rám tekert, a munkatársak megkönnyebbült arcára,
a parkból való sietős távozásra és a kocsiba ülésre emlékszem csak halványan. Csüggedten
megrázom a fejem. Ekkor azonban megjelenik Emma az ajtóban, kezében két bögre
kávéval. Kellemes látványt nyújt így félmeztelenül, ugyanis a tinta kék blúza
már rajta van, viszont a szoknya még nem. Az ilyen és ehhez hasonló reggeleken
adok hálát azért, hogy már otthonosan érzi magát nálam és többször láthatom
meztelenül, pedig még össze sem költöztünk.
- Gondoltam, jól
esik egy kis koffein. - oda sétál hozzám, átnyújtja a bögrét aztán le ül az ágy
szélére. Feltornázom magam félig ülő testhelyzetbe, össze szorított fogakkal,
hogy előtte ne nyögjek fel. De hiába próbálok fapofát vágni, Emma mindent tudó,
smaragd zöld szemei megállás nélkül fürkésznek. - Kérhettél volna szabit mára.
- tanácsolja végül mielőtt bele kortyol a kávéba, amit szeretek nézni, mert mindig
megszimatolja a kávét fújás előtt, aztán meg aprókat kortyolgat belőle, mintha
szakét innánk.
- Nem lehet, -
nyögöm a fáradtságtól kábán - ma
lesz egy értekezlet, amin áll vagy bukik az elő léptetésem - mohón bele
kortyolok a kávéba nem törődve azzal, hogy milyen forró. Emma szólásra nyitja a
száját, de aztán be is csukja, helyette arcon csókol és elindul a hálóból nyíló
fürdőszobába befejezni a reggeli készülődést.
- Lemondjam Jason-ékkel való ebédet? - áll
meg a fürdőszoba ajtóban miközben fésülködni kezd.
- Nem, nem kell. -
válaszolom könnyed hangot megütve, ami többé kevésbé sikerül is. Emma már egy
ideje igyekezett össze szervezni négyünket, és több hónap után sikerült csak.
Nem akarok ünneprontó lenni. Felhajtom a maradék kávét, aztán érzékeny búcsút
véve az ágytól elindulok össze készülődni én is.
....
Amint belépek a
második emeleti folyosóra az iroda ismerős, már megszokott légköre fogad.
Vissza fogott beszélgetések járják be a fehér és krém színű falak közé bezárt
részleget, amibe elvegyül a nyomtató berregése, a billentyűzetek és egerek
kattogása, illetve a kávé főző kotyogós hangja. Csukott szemmel is eltalálnék a
szürke paravánokkal és asztalokkal szegélyezett egyenes folyosón, kikerülve az
alacsony, de annál szélesebb Fikuszokat, amiket sosem szerettem, de legalább
nem pusztulnak ki ebben a mesterséges környezetben. Mégis
úgy érzem, hogy semmi keresni valóm nincsen itt, hogy megint a négy fal között
vagyok miközben valahol máshol kellene lennem. Megrázom a fejem, hogy
kitisztuljon, aztán elindulok az egyik ablak melletti asztalhoz.
Még az előtt, hogy
belépnék a kis fakkomba, látom a mappáktól nehéz asztalomra ki készített fatörzs
tortát egy kis üzenettel. Ledobom a táskám a székre aztán elolvasom a szöveget:
homo- labilis. A kézírás enyhén balra
dől, és aprók, szinte már össze nyomottak a betűk. Ez nem lehet másé, mint
Ryané. Felnézek, mire a pavilonok mögül engem bámuló fejek azonnal lebuknak,
amit halk, vissza fogott kuncogás követ. Gondolhattam
volna, megforgatom a szemem miközben lerogyok a puha székre, hogy bele
kezdjek a munkába.
Táblázatok és
diagramok végeláthatatlan sorai szinte magával sodornak, olyannyira, hogy észre
sem veszem, hogy a nap fele eltelt. Megdörgölöm a szemeimet aztán ásítozva
nyomtatni kezdek a következő napi zárásokra. Miközben a nyomtató ritmusosan
zümmög, hátra dőlök és kibámulok az ablakon, pihenve kicsit. Végig nézek a
felhőkarcolók üvegezett testén megcsillanó napsugarakon és a bárány felhőkön, a
kisebb emeletes házakon és a közöttük magasodó tölgy és platán fákon. Milyen csenevész és sovány mindegyik.
Biztosan nem lesznek olyan vaskosak és hatalmasak, mint a nemzeti parkban lévők,
kalandoznak el egyből a gondolataim. Mégis hogy tudtam le esni olyan vastag fatörzsről? kérdezem magamtól, de aztán egyből kiráz a hideg, ahogy
eszembe jut a jéghideg víz is. Rosszabb
is lehetett volna. Mi lett volna ha az a lény nincs ott? Vagy ha megöl? Vajon
tudja bárki is, hogy mi lehetett az...?
Megijedek, ahogy
megszólal telefon éles pityegése, és vissza ránt a jelenbe.
- Corners Edge-i
étterem tíz perc múlva? - kérdezi Emma röviden.
- Jövök. -
válaszolom a szokásos tömörséggel. Felállok, és már indulnék is, amikor észre
veszem, hogy a nyomtató begyűrte a papírt, ezért nem nyomtatta ki a teljes
dokumentumot. Fújtatok egyet miközben rávágok a fehér masinára és ott hagyom,
nem törődve a szomszéd asztalnál megrökönyödve engem bámuló fiatal lánnyal,
Bertával.
Az újonnan nyílt
éttermet, a becsődülő érdeklődők ellenére is belengi a 60-as évek régi, retró
hangulata. Vissza köszönnek a piros, magasított támlás bőr székek, a tölgyfa
asztalok, a fekete és fehér csempék, és a bár üveg polcai mögött látható tégla
fal is. Mindezt pedig a legmodernebb bútorokkal és rozsdamentes acél
berendezésekkel szerelték fel. Jason szinte egyből kiszúr minket az egyik ablak
melletti asztal mögül. Feláll és két karjával integetni kezd. Előre indulok,
hogy utat törve a vendégek és a csinos, piros egyenruhában sertepertélő
felszolgálók között.
- Még jó, hogy
mindig korábban érkezel a találkozókra. - öleli meg Emma őt üdvözlés éppen.
Jason jóval idősebbnek látszik, mint emlékeztem rá, bár lehet, hogy a többnapos
borostája, a rombusz mintás pulóvere és a kis pocakja miatt van így.
- Most az egyszer
még kapóra is jött. - néz körbe a zömében idősebb korosztályból álló tömegen. -
Óh, már jön is a pincérnő. Rendeltem kaját mindenkinek. - vonja meg a vállát bocsánatkérően.
- Örülök, hogy
egyáltalán sikerült összehozni a találkozót. - folytatja izgatottam a barátnőm,
mintha teljesen természetes lenne ez a gesztus Jasontől.
- Ne is mondd, ez a
vizsga időszak egy agyrém. - forgatja meg a szemeit - Hogy mindig variálni kell
valamit a tanári karnak.
- Akkor tényleg
igaz, hogy töri professzornak álltál. - bizonyosodok meg, miközben kedvesen megsimogatom
ebbe asztalon nyugvó apró kezét. Pletyka szinten hallottunk ezt azt a
világhálón, de ismerve Jason önfejűségét és makacsságát, elég hihetetlennek tűnt.
- Úgy van. - dől
hátra elégedetten, feltéve az egyik könyökét a szék háttámlájára.
- Csak meglepő.
Tisztán emlékszem rá, hogy utáltad anno a tantárgyat és a tanítást is. -
kortyol bele az asztalra előre kikészített kávéba Emma aztán felém fordulva folytatja:
- Középiskolában korrepetálták a rossz jegyei miatt.
Ekkor jelenik meg
egy fiatal, alacsony felszolgáló kezében a három tele pakolt tányérral
zsonglőrködve. Kedves mosollyal pufók arcán gyorsan megterít, kiosztja az
ételeket majd jó étvágyat kívánva a dolgára megy.
- De hát az eszed az
megvan hozzá - mondom, miközben a jókora adag steaket és sült krumplit nézegetem.
A kedvenc életem, amit bárhol bármikor meg tudnék enni, most azonban egyáltalán
nem kívánom sőt, ami azt illetni ellenék egy vajas pirítóssal is.
- Most is megvan, -
vigyorog féloldalasan a saját poénján - és akkor is meg volt. Pont ezért
idegesített az, ahogy az a srác mennyire idétlenül magyarázta el az anyagot,
hosszú heteken át. - Magyarázza ahogy elkezdi felszeletelni a baconnel becsomagolt
csirke combokat. - Úgyhogy elhatároztam, hogy én majd megmutatom neki, sőt az
egész világnak, hogy ezt lehet ennél jobban és egyszerűbben is csinálni.
- folytatja teli szájjal, mi pedig össze pillantunk Emmával. - Aztán ez
annyira a rögeszmémmé vált, hogy itt kötöttem ki. Kellett hozzá jó pár év
mondjuk.
- Szívatsz... -
csúszik ki a számon, mire Emma oldalba bök a könyökével.
- Nem, dehogyis. -
hajol közelebb hozzánk az asztalon keresztül - Ez olyan, mint a... - elhallgat, ahogy keresi a szavakat - a függőség. Megtalál, aztán nem enged el,
te pedig csak hajkurászod, mert létezni sem tudsz nélküle. Én kitaláltam,
és megakartam valósítani, bármi áron.
A szavai először túlzásnak
tűnnek, de aztán rájövök, hogy van valami abban, amit mond. Vajon, bármi függővé
tehet? Olyan annyira elgondolkodok ezen, hogy szinte alig figyelek a további beszélgetésre
és már csak azt veszem észre, hogy készülődünk és indulunk vissza dolgozni.
....
Fejfájásra és szédülésre kelek. Mintha migrén
gyötörne, amire eddig nem volt példa. Bele kapaszkodom az ágy fa támlájába és
felhúzva magam kikászálódok az ágyból. Talán a tegnapi étteremben ehettem össze
valamit, vagy hideg ront jöhet. Kinézek a hatalmas ablakon, de kristály tiszta
az idő. Megdörgöm a halántékom, és egyenesen a fürdőszobába megyek, hogy igyak
egy pohár vizet és össze készülődjek.
A forgalmas úton
sincs könnyebb helyzetem: nehezen tudok koncentrálni a vezetésre, a házak és
magas épületek, de még a mellettem elhaladó autók is össze-össze mosódnak
előttem, amitől sokszor csak mozgó színfoltokat látok, ráadásul az iroda
épülethez vezető kereszteződésben a rossz irányba fordulok, így rá térek a
tenger partra vezető sztrádára. Óriásit kerülök, míg vissza nem keveredek a
helyes útra és leparkolok a munkahelyem tágas, kitérkövezett parkolójába.
Besietek az
asztalomhoz miközben a mobilomat nyomkodom elterelve a figyelmemet a kíváncsi és
kérdő tekintetekről. Egy órát késtem, és ez nem jellemző rám, de ezt anélkül is tudom, hogy
mindenki megvetne a tekintetével. Azonnal fejest ugrok a munkába, ami ideig óráig megy csak, ugyanis a táblázatok és diagramok
egyre inkább vonalak és körök végeláthatatlan masszává olvadnak a szemem előtt.
A teljes káosztól egy e-mail ment meg. A feladója Ryan, a tárgy pedig
"A legjobb csapatépítő tréning a világon". Az üzenet szövege: A nagy,
legendás pillanatodról nincs kép, amit bánok is, de találd ki, ki ment a mérges
szömörcés bokrok közé? Emily.
Egy tucat képet
küldött át: szalonna sütés és sörözés a kövekkel precízen kirakott sütőknél és
fa asztaloknál, az összes nő láncot alkotva körbe fog egy hatalmas platán
fát, Ryan, ahogy selfizik egy kövér pókkal,
ami Dalma kövérkés hátán napozik, aztán a következő kép, amikor ezt a pufók nő
észre veszi és sikítozni kezd fellökve a nevető Ryant. Következik Emily, akinek
a bájos arcát eltorzítja a pánik és a rettegés, ahogy maga elé tartott kezekkel
fedezi fel a viszkető, vörös foltokat a karján. Ezek után pedig következnek a
csoport képek: egy a nemzeti park faragott, díszes kapujában, egy tucat evés
közben, számos kép készült még a fenyőfák fölé törő mohás szikla fal előtt,
amin látszanak a rétegek és vetődések, egy a folyó mellett félig kidőlt fa
alatt, egy a folyó fölött átívelő, széles hídon. Megállok a tovább lapozásban,
ahogy a szemem elé tárul a víz. Mentem kihúzom magam,
közelebb hajolok a monitorhoz és újból, immáron feltüzelve a lehetőségtől, hogy
újból láthatom azt a lényt, átnézem az összes képet, de ezúttal csak a háttérre
vagyok kíváncsi. De azt a valamit, sehol nem találom.
- Hé, Charles -
dugja be az erőteljesen kopaszodó fejét Phil hozzám - Rose-nak kellene egy kis
segítség....
- Nem érek rá! -
szakítom félbe indulatosan miközben rá csapok az asztalra. Mit kell zavarni?
Egész eddig senki nem jött erre...
- Jesszusom, mi van
veled? - hadarja megbotránkozva, aztán egy másodperc alatt eltűnik a
közelemből.
Vissza fordulok a
monitorhoz és megnyitom a keresőt, rákeresve a mítoszok és legendákra. Elszánt
keresésbe kezdek, aminek az eredménye számos sorozat, könyv, blog számtalan
meghamisított kép és videó, és a már megszokott témák ecsetelgetése, mint a
Bermuda háromszög, Atlantisz, Minotaurus, Hercules...stb. Hátra dőlök, lassan
kifújva a levegőt, ez túl sok, ahhoz hogy bármit is találjak.
- Megkaptad a
képeket, Charles? - lép be hozzá lendületesen Ryan, aki aztán szokásához híven
fel ül az asztalomra.
Már éppen el
zavarnám, amikor megelőz:
- Az ókori görög
mitológia mióta tartozik a negyed éves kimutatásokhoz? - bámulja érdeklődve a
számítógépet.
- Nem tartozik - kapkodva
kikapcsolom a monitort - csak valami olvasni valóra vágytam.
- Görög mitológia? -
hangsúlyozza ki a szavakat külön-külön - Mi van veled, haver? A törit középiskola
óta kerülöd.
- Voltál
már úgy, - percekkel később válaszolok csak - hogy a megszállottja lettél
valaminek, egy ismeretlen dolognak, amit ésszel is nehéz felfogni?
- Nem, - válaszol
miközben engem figyel, tanulmányoz - nem hinném. De... nem is értelek: amióta vissza jöttünk fáradtnak és kimerülnek
tűnsz, meg sokszor nem is ide figyelsz.... erre most meg ez a kérdés... Menj
haza, nem volt jó ötlet rögtön kezdeni! - vállba vereget aztán elmegy.
Sokáig nézek utána. Igaza van, ismerem
be keserű szájízzel, valami tényleg nem
stimmel.
Folytatása következik...
Szeretettel:
Brukú
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése