Lena Mittson - Engedj közel! és Elfeledett balettcipők

Sziasztok, 

Az idézet Cassandra Clare tollából, miszerint "Nem mindig fáklyásmenet felvállalni azt, akit szeretünk." remekül lefesti a Talking Blogs mai témáját: a romantikát, azt a fajta szerelmet, ami olyannyira erős, hogy a legnehezebb akadályokon is képes átsegíteni.

Az Elfeledett balett cipők és az Engedj közel nevezetű blogok, pedig elhozzák nekünk ezt a fajta szerelmet, Lena Mittson jóvoltából.

Szia, örülök, hogy eljöttél. :)

Kezdjük is a szokásos, ámbár nagyon is fontos dologgal, a bemutatkozással.

            Sziasztok. Lena Mittson vagyok, húsz éves lelkes írópalánta, és jelenleg kevésbé lelkes egyetemista. 2015-ben barátaim biztatására döntöttem úgy, hogy végre mások elé tárom egy művemet, amit eddig csak egy szűk baráti kör láthatott. Azóta lelkes tagja vagyok a blogger világnak, és remélem, hogy egy ideig még az is maradok.

            Sokszor elgondolkodtam már azon, hogy is kezdődött nálam ez az írás dolog, és rájöttem. Rengeteg alkalommal nem voltam megelégedve egy sorozat vagy könyv lezárásával. Eleinte csak fanfiction témában írtam (amiket jó mélyen el is rejtettem), és aztán kezdtem saját történetbe. Rettentően élveztem, hogy van egy kis világ, ami úgy működik, ahogy én szeretném. Talán pont a negatív élmények ösztönöztek még inkább arra, hogy teremtsek egy olyan helyet, ahol minden aszerint alakul, ahogy én akarom. És így születtek meg az első történeteim is. 

Milyen érdekes, hogy egy rossz film adta meg az első löketet. De kétség kívül értem, miről van szó, mert már én is voltam úgy, hogy annyira nem tetszett az adott film, hogy leültem fan fic ot írni. :)

A regény egy igen közkedvelt örök klasszikus témában íródott: a romantikában.  Mint író valljuk be, hogy egy kicsit fifikás megírni, mert el kell találni azt a bizonyos egyensúlyt, ami a kellemes romantika és a túlzott nyál csöpögés között billeg. Hogyan érdemes tehát felépíteni a két karakter közötti vonzalmat? 

         Két ember közötti vonzalmat nagyon nehéz szavakba önteni. Számtalanszor úgy érzem, hogy nem azt látom viszont a papíron, amit szerettem volna. Két ember érzelmeit kell leírni úgy, hogy mások is bele tudják képzelni magukat. Fontos, hogy átérezhető legyen mások által is. Még akkor is, ha semmi hasonlóság nincs az olvasó és a szereplők élete között. 

Jól fogalmaztad meg: hogy átérezhető legyen mások számára is. No de, ebbe viszont az is beleszól, hogy milyen könnyen vagy éppen nehezen kapja meg az egyik szereplő a másikat. Neked mi a bevált módszered, tapasztalatod ezen a téren? Szereted megszenvedtetni a karaktereket vagy éppen pont simán tudja elérni a célját? 

       Oh, én imádom, amikor a karaktereim szenvednek, de tényleg. Valahogy a történeteket túl hamar véget érnének, ha egyszerű út vezetne a főhősök boldogságához. Gyakran elgondolkozom azon, hogy ez vajon gonoszság-e velük szemben, de mindig úgy döntök, hogy annál szebb lesz, amikor végre kibontakozhat a szerelmük.  Ezt láthatják az olvasók az Elfeledett balettcipők c. történetemben is.

Szerintem nem gonoszság, mert ha azt nézzük, hogy pikk-pakk eléri a célját az adott karakter, akkor mondhatni semmi nem történik a történetben. Ha viszont át kell ugrania egy vagy több akadályt, akkor az olvasó a karakterrel együtt tud izgulni, hogy sikerül e neki, nem? 

Elfeledett balettcipők:

Vegyük is górcső alá az Elfeledett balett cipők című regényt. A története annak ellenére hogy komoly mondani valót rejt, nagyon magával ragadó. Tetszett benne az ahogy felépitetted a világot és olyan karaktereket helyeztél bele, akik nemcsak hogy meg állják benne a helyüket de még viccesek is, mármint vannak benne olyan szó fordulatok, amiken jókat kacagtam. Honnan jött a történet ötlete? És miért pont a balett?

         Az alaptörténet, miszerint Grace elveszít valaki fontosat az életéből személyes tapasztalat útján született meg, és ezt fejlesztettem tovább a képzeletemmel. A balett őszintén nem tudom, hogyan jött. Sportot semmiképp sem választottam volna, és mindig is szerettem nézni, ahogy mások táncolnak. Talán ez volt az oka, amiért a képzeletem úgy döntött, ez lesz a legjobb a történetem számára. Aztán megszületett a cím, és kétség sem fért ahhoz, hogy ez lesz a megfelelő történetszál. 

Spoiler következik!

Van egy forduló pont, amikor Olivia négyszemközt beszél Cam - el, annak ellenére, hogy kb akkor találkoztak először. Furcsa is volt az, amit mondott a fiúnak. Mi lett volna ha Cam rájön arra, hogy mit tervez Olivia? Hogyan alakult volna a történet? 

      Eddig ezen nem gondolkodtam el, hiszen eleve úgy volt megtervezve, hogy nem lehet megakadályozni Olivia tettét. Viszont így utólag átgondolva a helyzetet, és Cam személyiségét, mindenképp megpróbálta volna megakadályozni. Akár egyedül, akár Grace segítségével.

Viszont az nagyrészt megváltoztatta volna a történetet, hiszen egy újabb konfliktus nem jöhetett volna létre a két főszereplő között. Talán hamarabb eljött volna a nagy egymásra találás ideje is.

Ha Grace helyében lennél, újra tudtad volna kezdeni az életedet a baleset után és legfőképpen újból táncolni?

       Mindenképp. Vannak helyzetek az ember életében, amikor egyszerűen bármennyire is nehéznek tűnik, fel kell állni, és folytatni azt, ami korábban boldoggá tett. Kis lépésekben haladni afelé az élet felé, amit mindig is élni akartál. Grace története szerintem jó példa arra, hogy bármekkora trauma is ér bennünket, ha van néhány segítő kéz, képesek lehetünk, újra visszazökkenni a hétköznapokba.

Minden  regénynél, főleg ha az kitesz egy egész kötetet, fontosak a fejezetek is, bár ezzel semmi újat nem mondok, amiknek tovább kell venniük a történet lendületét egészen a végéig. No de, hogy tartsuk fenn ezt a lendületet vagyis az olvasó érdeklődését az első és az utolsó fejezet között? Ugye ötven fejezet van.

      Úristen, 50 fejezet van? Eleinte sosem gondoltam volna, hogy ilyen hosszúra sikerül megírni, hiszen körülbelül a felénél eléggé elveszettnek éreztem magam a történetet illetően, és nem láttam magam előtt a tényleges befejezést. Magam is meglepődtem azon, hogy rengetegen követték a történetet, és ennyi olvasó megszerette a karaktereimet. Talán a szerethető karakterek az egyik kulcsa annak, hogy mindig visszatérjenek az olvasók. És a feszültségkeltés. Hiszen nem lehet tudni, hogy a következő fejezet, milyen változásokat hozhat a szereplők életében. Fel kell kelteni az emberek kíváncsiságát, és bármilyen hosszú is, mindig lesznek, akik lelkesen követik a történetet. 

És most, hogy elkészült és befejezettnek számít a blog, mi lesz a sorsa?Hagyod az éterben vagy figyeled a kommentálást, az olvasóidat és esetleg a reklámozást? 

    Oh, majdnem napi szinten felkukkantok rá, hogy történt-e valami. Szeretem még mindig reklámozni, mert büszke vagyok rá, hiszen ez az első komolyan befejezett történetem. Figyelem folyton, ha valaki hosszabb olvasnivalót keres, hátha megtetszik neki a történet. És persze azért is szükséges a reklámozás, hiszen ha egyszer úgy döntenék, folytatom Cameron és Grace történetét, a régi olvasók értesülhetnek róla. 

Engedj közel:

Viszont, van jó hírem az olvasók számára, Lena ugyanis bele kezdett egy másik blogba. Ez pedig az Engedj közel nevet viseli. Mesélj egy kicsit róla. Már akkor tudtad, hogy megnyitod az újat, amikor az Elfeledett balettcipők utolsó fejezetét írtad, vagy ez csak későbbi ötlet volt?

            Határozottam későbbi ötlet volt, hiszen eredetileg egy másik blogomat szerettem volna folytatni, de valahogy az a történet zátonyra futott. Pontosan tudtam, hogy mit akarok, de valahogy nem éreztem elég jónak, amikor leírtam. Ez a történet már korábban érlelődött a fejemben, apróbb jelenetek már hónapokkal az Elfeledett balettcipők bezárása előtt megszülettek. Igazából ez volt az a sztori, amivel unalmas pillanataimban szórakoztattam magam, de sokáig nem írtam belőle egy sort sem. Aztán a befejezés után nem sokkal ráébredtem, hogy rettentően hiányzik a blogolás, hiába az időhiány mégis úgy éreztem valami újba kell kezdenem. Lapulnak más történetek is a gépem rejtekében, de folyton ezen a sztorin kattogott az agyam, így rávettem magam az írásra.

Akkor máris adott volt a következő lépés. Így legalább már volt kiindulás, valami alap a következő blognak. Egyébként remek példa ez arra, hogy milyen könnyen bele tudja fészkelni magát egy regény az író gondolatai közé :)

Vissza kanyarodva, ennél a történetnél magyar neveket használsz. Van ennek valami oka? Szerinted melyiknek és miért van nagyobb keletje.

            Még magamat is megleptem ezzel a döntéssel. Számomra is újdonság volt a magyar nevek használata, hiszen a rengeteg megkezdett történetem egyikében sem próbáltam még a magyar nevekhez nyúlni. Pedig határozottan nem rossz dolog. Néhány esetben talán sokkal könnyebben ír az ember, hiszen ebben a világban él, és sokkal könnyebb visszaadni a dolgok lényegét. Nem kell túlmagyarázni a dolgokat, mindenki számára érthető dolgok történnek.

            Az angol neveknek nyilvánvalóan nagyobb a keletje, mint a magyaroknak. Ennek az okát sajnos nem tudom, de nagyrészt a média erejének tudom be. Ez a történetem egy nem túl bonyolult romantikus történet, semmi varázslat vagy természetfeletti, és úgy éreztem, teszek egy próbát, és megpróbálom magyar nevekkel. 

Igen, az angol nevek használta a populárisabb, ezért is tűnt fel. Nem zavaró egyébként, teljesen bele illek a történetbe.

Ha már romantika és ha még nem indult be teljesen a történet, hadd kérdezzem meg, hogy tervezel bele szerelmi háromszöget?

       Igazából lesznek emberek, akik belepofátlankodnak majd a főszereplőim szerelmi életébe, de minden bizonnyal több valaki is. Így szerelmi háromszögről nem beszélhetünk, sokkal inkább szerelmi négy-öt szögről. Szóval remélhetőleg izgalmas lesz. 

És mik a további tervek? 3 fejeztet van csak fenn eddig, ami bőségesen elég ahhoz, hogy az olvasó figyelmét felkeltse.

      Rengeteg ötlet lapul a fejemben a történettel kapcsolatban, így elég sok részre lehet még számítani. Nem tudom pontosan megmondani, mennyi. De nagyon sok kaland vár még Dávidra és Julcsira. Remélem, hogy sokak elfognak kísérni ezen a még felfedezetlen úton. 

Ezt jó hallani, hogy ennyi terv van máris készülőben. Kíváncsi vagyok, hogy mi sül ki a történetből a végén :D

Azt rögtön észre vettem, hogy mindkét blognak ízléses borító képe van. Honnan jött mindegyiknek ez a mozaikos kialakítása?

       Azt hiszem, valamelyik blogos csoportban láttam először meg ezt az elrendezést, és egyszerűen beleszerettem. Rém egyszerű, mégis sokat elmondhat a történetről, és még jól is mutat a blogon. Szerintem ennél több tulajdonsággal nem is kell rendelkeznie egy borítónak. 

És mi a helyzet az oldal sávban látható fülszövegekkel? Hogyan érdemes megírni, hogy a "mézes-madzag" hatást elérje? Mindig ajánlott megírni és ki is tenni a blogra?

     Az a véleményem, hogy egy hatásos fülszöveg mindig szükséges egy blogra. Ennek semmiképp sem szabad túl hosszúnak, vagy túl rövidnek lennie. Mindenképp érdemes feltüntetni valamilyen formában a főszereplőket, és a történetszál egyik fő konfliktusát, ami felkeltheti a leendő olvasók figyelmét.Enélkül az olvasók talán bele sem kezdenek, hiszen nem tudják, mire számítsanak, és lehetséges, hogy teljesen eltér a történet attól, amit olvasni szoktak. 

Most nem kifejezetten csak az egyik regények gondolok, hanem úgy általában: melyik volt az a rész, amit a legjobban mulattatott? És melyik a legnehezebb?

            Az írás során többször megtapasztaltam, hogy két nagyon nehéz dolog van. Az elkezdés és a befejezés. A történet megkezdése mindig nehéz számomra, hiszen olyannak kell lennie, hogy felkeltse mások érdeklődését, ami nem egyszerű egy új történetnél. Ha lapos, nem fogják tovább olvasni, ha izgalmas, és jót ígér, visszatérnek az emberek, és olvasni fogják.

            A legnehezebb rész ennek ellenére is kétség kívül, amikor már közeledik az ember a történet végéhez, és tudja, hogy búcsút kell intenie a szereplőknek. Tudtam ugyan, hogy már nem húzhatom tovább, mégis nehezen engedtem el az Elfeledett balettcipők szereplőit. Annyi időn keresztül valahogy beköltöztek a szívembe, és megszerettem őket. Nem voltak tökéletes emberek, mégis mindig helyesen döntöttek előbb-utóbb. Egy idő után úgy érzi az ember, hogy ismeri őket, és talán jobban mint saját magát. Az utolsó fejezet írása közben zokogtam, pedig tudom, hogy a történetük még nem ért véget. 

Nem, ebbe még így nem is gondoltam bele, lehet azért, mert engem jobban "megráznak" a konfliktusok vagy a szereplőt ért veszteség, mint az, hogy búcsút intek nekik az utolsó fejezettel. De most, hogy mondod... :D

Ugye szokták mondani, hogy nem árt tudni össze foglalni pár rövid mondatban a könyvet vagy regényt. Én most ezt megcsavarnám azzal, hogy zenét válassz hozzá, olyat, ami a legjobban illik a blogodhoz. Melyik volna az?

      Talán ez az egyik legnehezebb kérdés, hiszen írás közben mindig zenét hallgatok. Minden részhez más-más zeneszám illik, így erre nehéz válaszolni. Vannak vidámabb részek, akkor természetesen valami pörgős dalt kell választani, de a szomorú részek írása alatt, mindig valami lassú-szomorkás dallamot hallgatok.

Én mondjuk nem mindig tudok zene hallgatás alatt írni, mert zavarni szokott. Akkor van sikere/haszna ha egy kiválasztott zenéhez/re kell regényt írni, de szívesen meghallgatnám azt a lejátszó listát ha egyszer netán össze állanál ilyet.

Szeretném megköszönni, hogy eljöttél. Mindenképp figyelemmel kísérem az új blog történetét, és bízom benne, hogy az olvasók is hasonló képpen tesznek majd, és be néznek IDE  ÉS IDE IS.

 

Szeretettel:
Brukú

Share: