Sziasztok,
Mindenki másképp áll a volt barátjához, barátnőjéhez. Vannak, akik szakítás után is tartják a kapcsolatot, míg a legtöbben többé nem beszélnek egymással. Ez a történek az utolsó esélyről szól, amikor igen-t Alíz és elfogadja Levie meghívását a szakítás után. Kényelmet lesz a beszélgetés? Vagy változtak annyit a szakítás óta, hogy meglepősen kellemesen telik az idő?
- Örülök, hogy eljöttél. – mondja nagy vidáman Levie, aki éppen két tulipán pohárba elkészített lattét hoz az asztalunkhoz, ahol épp helyet foglaltam. A belváros egyik régimódi kávézóját beszéltük meg, ami igen hangulatos a maga 1970-es évek stílusával: a fa lambériájával, a műanyag székekkel és asztalokkal, a retró fém lámpákkal, és a halk háttér zenével. A kávéjuk pedig mondhatni a város legjobbja.
Mindenki másképp áll a volt barátjához, barátnőjéhez. Vannak, akik szakítás után is tartják a kapcsolatot, míg a legtöbben többé nem beszélnek egymással. Ez a történek az utolsó esélyről szól, amikor igen-t Alíz és elfogadja Levie meghívását a szakítás után. Kényelmet lesz a beszélgetés? Vagy változtak annyit a szakítás óta, hogy meglepősen kellemesen telik az idő?
- Örülök, hogy eljöttél. – mondja nagy vidáman Levie, aki éppen két tulipán pohárba elkészített lattét hoz az asztalunkhoz, ahol épp helyet foglaltam. A belváros egyik régimódi kávézóját beszéltük meg, ami igen hangulatos a maga 1970-es évek stílusával: a fa lambériájával, a műanyag székekkel és asztalokkal, a retró fém lámpákkal, és a halk háttér zenével. A kávéjuk pedig mondhatni a város legjobbja.
- Én meg örülnék ha tudnám, miért jöttem el
egyáltalán. – mondanám legszívesebben, de helyette inkább végig járatom
a tekintetem rajta. Szemmel láthatóan megváltozott az alatt a hat év alatt, míg
nem találkoztunk. Az öltönyös külső meglepően jól áll
neki, bár a fehér ingen keresztül is látszik, hogy kisebb pocakot növesztett.
Ugyanúgy borotválja a fejét, mint régen, viszont borostás és észre venni, az
igazgatói állás súlyát az arcán végig húzódó ráncokból. - Köszönöm a
kávét. – mondom a legkedvesebb mosolyomat előkapva. Még mindig nem hiszem el, hogy képes volt
felkeresni.
Gimnáziumban ő volt
az első szeremlem. Bulikkal teli remek évek voltak azok, boldogok voltunk az
iskola nagy elvárásai ellenére is, mígnem rajta kaptam őt a saját
albérletünkben az egyik csinos kis szaktársammal, akivel eddig szintén azt
hittem, hogy jóban vagyunk. Lehet, hogy a kelleténél nagyobb felhajtást és
hisztit csaptam, de végül is elértem, amit akartam olyannyira, hogy még ő
próbált felkeresni és mindent megmagyarázni. Nem álltam vele szóba, persze,
aztán hosszú évekig megszakadt a kapcsolat. Ez idáig.
- Rád sem
ismerek. Nagyon csinos vagy. – dicsér meg, miközben szemmel láthatóan
meglepődött arcot vág. A szoknya és a magas sarkú nem voltak mindig a legjobb barátaim, sőt, a súlyom sem volt
megfelelő ezekhez. Bele iszom a kávémba, hogy időt nyerjek magamnak és össze
tudjam szedni a gondolataimat.
- Sok idő
eltelt azóta, hogy találkoztunk és szerencsére az életem is sínen van. –
válaszolom a legtermészetesebben majd bekapok egy áfonyás muffint. Ezzel is időt
nyerek, hogy össze szedjem magam, és ne vágjam a fejéhez, hogy miatta hosszú ideig nem voltam képes sem
enni, aludni vagy iskolába járni... – Remek állásom van egy nagymenő cégnél, rendszeresen
sportolok a Blue Rocks egyesületnél, vettem pár éve egy nagyobb lakást, amit
lassan esedékes lesz eladni, mert a férjemhez költözök.
- Kellemes
hírek, Nyuszkó. – bólint elismerően majd ő is a szájába töm egy muffint.
- Ne hívj Nyuszkónak.
– jelentem ki megdöbbenten. Megáll egy
pillanatban a rágásban majd bólint. Volt idő, amikor ennek kifejezetten
örültem, de a világ majdhogynem teljes fordulatot vett, s ezzel az én szám is
kinyílik ha valami nem tetszik. – Veled mi
újság van? – igazítom meg a blúzom, és kihúzom magam.
- Amint látod
öltönyös nagymenő lettem. – igazítja meg büszkén a piros nyakkendőjét. –
Sikerült diploma után elhelyezkednem a fővárosban a nagykutyák között. Sok
munkával jár, de szeretem csinálni. Csakrát, – mutat a pocakjára –
nincs sok szabadidőm, mint régen volt. Jó ha heti egyszer eltudok menni biciklizni. Viszont nincsen jegyesem, és egyenlőre nem is akarok. A
munka fontosabb annál.
Átteszem az egyik lábam a másik fölött majd megigazítom
a szoknyám. Elismerem, végre komolyan gondolkodik.
Jóval előbb is megtehette volna... – Igazán szép
karrier, Levie. – ismerem be egy barátságos mosoly kíséretében, bár érzem, hogy
a harag kezd utat törni bennem, ahogy egyre több és több emlék tör felszínre.
Mintha csak letéptem volna a ragtapaszt a sebről. Miért csinálom ezt? Jobb volt nem tudni róla és elfelejteni mindent,
aminek csak köze volt hozzá...
- Most, hogy
hogy sikerült utol érnem téged, anno meg egyáltalán nem? – tér egyből a
lényegre miközben kényelmetlenül fészkelődni kezd.
- Mert nem volt
egyértelmű akkor, hogy miért nem akartam veled beszélni?! – kérdezek vissza ironikusan.
Már számítottam erre a kérdésre. Sok mindenben változott ő
is, viszont a kertelés nélküli kérdezősködés megmaradt. – Most viszont erre van dolgom, és szükségem
volt egy jó kávéra.
- Egy kávé? Ezzel kellett volna elő
csalogatnom téged? - méltatlankodik,
hogy egy kávét fontosabbnak ítélek meg, mint őt. – Még a szüleidet is
felkerestem...
- Megcsaltál...
Még jó, hogy a szüleim nekem falaztak. – teszem karba a kezem, hogy leplezzem a
dühtől remegő kezeimet.
- Félre érted,
és megint nem hagyod megmagyarázni a dolgot. – védekezik feltartott kezekkel.
Karakteres arcából a maradék szín is kifutott mostanra, szemeivel pedig
idegesen cikázik az arcom és az asztal között.
- Hogy lehet azt a félreérthetetlen szituációt
megmagyarázni, Levie? – most már nagyon kell igyekeznem, hogy ne emeljem fel a
hangom, és vonjam magunkra a figyelmet. – Tudod mit? Nem érdekel. Ezt igazán
közölhetted volna a telefonban is. –
felállok, mire ő a kezem után kap. Az érintés nyomán azonban semmi bizsergést
nem érzek, csak a hideg és nyirkos kezet, ami reménykedve csavarodik az ezüst
lánccal feldíszített csuklómra.
- Szerettelek,
Aliz. – súgja halkan.
- Én is. – vágom
rá dühösen. – És most engedj el, különben jelenetet rendezek. – Még nekem is
idegenül hangoznak ezek a szavak, de már annyira dühös vagyok, hogy alig tudom
vissza fogni magam. Micsoda időpocséklás
ez az egész. Naiv voltam, hogy azt hittem megbocsátottam neki és adhatok egy
utolsó esélyt.
- Nem léphetsz
ki az életemből úgy, mint hat évvel ezelőtt tetted. – mondja, de szavaiba mintha
könyörgés is szökött volna. Kitépem a kezem a szorításából miközben le sem
veszem a szemem róla. Pár percig csak bámulunk egymásra mikor is sarkon
fordulok, és nem törődve a kezében maradt karkötőmmel kiviharzok a kávézóból.
Üdv:
Brukú
Nagyon jó lett!!! Magával ragadott, tetszett :)
VálaszTörlésDrága Anna,
VálaszTörlésKöszönöm szépen, kedves Tőled <3