Fogadást kötöttem a Halállal

 
Sziasztok, 

Ezúttal is egy hatszázszavas regényt hozok, aminek a témája az élet szeretete, ami amúgy nem mást, mint hogy megtaláld a mindennapokban azokat az apróságokat, amik boldoggá tesznek. Legyen az egy reggeli latte, séta a kutyával, néhány kedvenc fotó..stb, amik ha nehéz is napunk, vagy éppen mély gödörben vagyunk, jó kedvre derítenek és nem hagyjnak még mélyebbre süllyedni. 

Nekem ez nem volt egyértelmű, amúgy, meg amúgy hajlamos vagyok pesszimista is lenni. De mióta pánikrohamaim voltak, rá kellett jönnöm, vagy pont hogy az tanított meg, hogy a lényeget keressem, ami fontos nekem, a "bright side of the life"-ot.

A történet pedig erről szól. Igaz eléggé le van sarkítva, zanzásíta van, de a mondandója megragadja a lényeget. 

 

 

 

 “ Kezd ott ahol vagy. Használd azt, amid van. Csináld azt, amit tudsz.”

 

Dot a híd korlátjánál áll. Erősen markolja a hűvös fémet, miközben lefelé néz a mélybe. Régen fotózni jött ide, de ma már senki nem veszi meg a képeit. Sőt. Az anyja néhány hónapja meghalt, és úgy tűnik, hogy a barátja is elfogja hagyni. Akkor viszont nem tudja egyedül fizetni az albérletet. Az életének hivatalosan is annyi. Ekkor azonban erős, hűvös fuvallat borzolja fel a vörös, hosszú haját. Hátra fordul. Egy alak áll mögötte: a testét árnyék, por és csontok folytonos kavargása alkotja, mintha az iszapot keverné fel az ember az álló vízben.

-        -    Siethenél. Máshol is van dolgom. – mondja. Hangja olyan mintha egyszerre beszélne száz ember.

-        -    Mi?

-        -    Ne nézz így. Te hívtál, úgyhogy ugorj végre!

Dot egy ideig zavartan bámulja a Halált, aztán megrázza a fejét, mit sem törődve vele, majd közelebb lép a peremhez. Érzi a hűves erős szelet, hallja a víz sodrását a mélyben. Nagyot szippant a levegőből.

-     -    Unom már ezt a tétlenkedést! – Szólal meg türelmetlenül a Halál, aztán egy pillanat alatt a lány mögött terem. Dotot megcsapja az áporodott, magányos és fullasztó szag, amitől kirázza a hideg, hiába van rajta kötött pulóver és farmernadrág. -  Harmincöt éves vagy és semmid nincs Dorotthy. Semmid. – mondja gonoszan. Szavai akár a méreg. Dotnak könnybe lábad a szeme. Megmarkolja a korlátot és átveti a lábait. A perem vékony, a lábai remegni kezdenek.

-      -    Még ehhez sincs benned elég kurázsi… - vonja le a következtetést a Halál. Mintha ezerszer látott volna már ilyet. - Fogadjunk, hogy nem fogod megtenni. – jelenti ki lesajnálóan.

-       -    De, megfogom.. – Néz a Halálra a válla felett. Mégis mi másért jött ide? - Fogadjunk hogy megteszem. – Bizonygatja.

-       -    Áll a fogadás. – Egyezik bele a Halál, aztán eltűnik és nem marad már csak a furcsa érzés, hogy figyelik őt.

Dot egy darabig értetlenül bámul a mélységbe, aztán vissza mászik a hídra és leül a hideg földre. Ezt most csak képzelte? Hadonászik egyet a levegőben, de ott nincs semmi. Egyedül a karja lúdbőrözése maradt. Hosszú ideig ücsörög ott, míg fel nem jön a perzselő nyári nap. Haza indul.

 

A lakása üres, a barátja elvitte a cuccait. Dot a hűtőhöz megy és  gondolkodás nélkül inni kezd. Egyik palack bort a másik után, míg fejbe nem vágja az alkohol. Lerogy a földre. Le kellett volna ugrania a hídról. Akkor most nem kéne sorra szembe éznie az igazsággal. Hogy egy nagy nulla. Hogy semmire nem vitte az életben. Kirántja az egyik fiókot, és kiveszi a legnagyobb kést, de ekkor meglátja a fényképezőgépét a földön. Legszívesebben kidobná. Haragszik arra is. Sőt gyűlöli. Miért nem kell senkinek a munkája? Megnyitja az elkészült képeket. Rengeteg a tájfotó. Színesek és fekete-fehérek. De mind a kedvenc helyei: ahol boldog volt, ahol nevett, jókat evett vagy romantikázott. Dot megissza a bor maradékát, aztán szédölögve feláll és a konyhába támolyog. Mire előveszi a konyhakést mindent lever a pultról. Még azt a tojás alakú időzítőt is, amit olyan régóta keresett és ajándékba végül megkapta. Összeszorul a gyomra és sírva fakad.

-       -    Direkt csinálod? - kiált fel a Halálnak címezve, de senki nincs a lakásban rajta kívül. Válaszul azonban ismét kirázza a hideg. – Ez az, dörgöld csak az orrom alá – kiabálja bevágja a sarokba az üres boros üveget. Az evőeszköz nagyon csörren és leesik a földre a kamera mellé. Emlékek és érzések ismét elöntik. Mintha csak kínoznák őt. Nem is, inkább ínycselkednek vele: mintha azt mondanák, hogy ezek megismételhetőek. Nem a pénztől függnek.

-     -    Hülyeség… – motyogja szipogva, de a mellette lévő ablakon túl ott van a park, a sétány, a belváros eldugott helyei, amiket imádott. Lassan, bizonytalanul leteszi a kést. Talán ezek a helyek még mindig szerettel várják.

Ekkor a szeme sarkából látja, ahogy megmozdul az árnyék.

-       -    Talán kaptál egy esélyt. De figyelni foglak. – suttogja a Halál fenyegetően, majd ismét eltűnik, maha után hagyva azt a hátborzongató érzést, hogy nincs egyedül.

 

 Ü   Üdv:

 

 

 

 

 

 

Share: