Lebegő Szigetek Városa

Sziasztok,

Sokat váratott magára ez a novella, ugyanis ez egy régebbi ötlet volt, ami félbe maradt, aztán el is lett felejtve. Lehet, hogy csak pihentetni kellett vagy újra neki állni, de ezúttal be is fejeztem.

A történet egy olyan világról szól, ami a szélsőséges időjárás miatt a darabjaira hullik. A leszakadó föld darabok a levegőbe kerülnek, az emberek, mint ahogy Burl is egy leszakadó sziget ütötte kráterbe menekül az időjárás elől. Napjaik a túlélésről szólnak, amit Arlisst, a Vezető, kihirdetett tervei teszik elviselhető, miszerint az egyetlen megoldás, ha a Lebegő Szigetekre költöznek. A vezető azonban korrupt. Burl pedig Arlisst testvére. Nem kedvelik egymást, de egy közös bennük: mindegyik a rosszat feltételezi a másikról. És ez hatalmas titkokról tépi le a leplet.

A színes kendők, feslett végei erősen ütögetik Burl széles vállait, ahogy a szél ismét erőre kap. A férfi beljebb húzódik abba a kis résbe, amit a mögötte magasodó kiszögellés biztosít, és összehúzott bozontos, ősz szemöldökkel bámulni kezdi a Földből egyre sűrűbben kiváló szigeteket, ahogy a portól és forróságtól nehéz levegőben lebegnek, felszínükön zöldellő fűvel és magas fákkal, szürkés felhőkkel, és talán esővel, megadva mindent, ami innen Lentről hiányzik. Egy élhető világot. Mégis, ahogy ott csendben ring, olyan mintha egy képeslap lenne egy olyan helyről, amit sosem fognak látni.

-                  Mikor? Mikor csomagolhatunk végre?- kérdezi magától ismét, mint minden egyes nap, amikor nem hallanak új híreket a Költözésről. Vágyakozón kifújja a levegőt, amitől az ősz, kusza szakálla megremeg szögletes állán, aztán felvesz a viseltes bakancsa alá szorult poros kavicsok közül egyet és elhajítja a legközelebbi  sziget felé. A kő azonban nem ér el addig, csak ívesen átszeli a levegőt, aztán lezuhan a kopár földben lévő hatalmas kráterek egyikébe, ahová bemenekültek az egyre szélsőségesebb időjárás elől, és koppan valamelyik aprócska, düledező ház tetején.

-                  Ideje enni. – Töri meg a csendet felesége befásult hangja, ahogy mellé lép. Vékony szikár testén, mint mindig, most is egy koszos farmernadrág, egy trikó és egy szürkés-zöld kendő van, amivel gondosan körbetekerte a vállait, a nyakát és a fejét is.

A férfi bólint, aztán lassú léptekkel követi feleségét a kráter egyik szűk kiszögellésén egyensúlyozó, lemezbódé házukba. A mindig poros hajlékon csupán két helyiség osztozkodik: egy konyha, ahol egy kerek faasztal és néhány szék mellett egy kisebb fémszekrény ácsorog, görbe polcain az a néhány konzerv és palack víz, amit eddig feltudtak halmozni. A másik helyiségben egy törött lábú ágy tanyázik, ami eltakarja a mögötte lévő, a homokos földbe ültetett gumós növényeket.

Ngozi ezekből húzott most fel néhányat. A termés vízhiányos és ráncos, mégis úgy helyezi el a műanyag tányéron a penészes aszalt gyümölcsökkel, hogy ízletesebbnek tűnnek, mint amilyenek valójában.  Miközben tálal ellágyulnak a vonásai: a vállai leereszkednek, apró homlokáról eltűnnek a ráncok és a szárazságtól mindig sebes szája sem préselődik össze. Burl élvezve a látványt, megpaskolja a nő kerek fenekét, mire Ngozik felvillantja ritkán látható mosolyát.  

Ekkor azonban hatalmas, fülsüketítő zörgéssel egy kiszáradt fatuskó és több kiló kő zúdul a házukra, megrongálva az amúgy is vékony tetőt. Újabb homok vihar. Burl és Ngozi azonnal reagálnak: összecsomagolják a kaját, a fémpolcokra teszik és odaállnak elé, ugyanis ez a viszonylag legbiztonságosabb hely. A ház beleremeg, ahogy a sikoltva süvítő szél újabb adag homok és kőzúzalékot hány rá. Feldőlnek a székek, kinyílik a fémszekrény ajtaja, a szakadt függönyök fellibbennek és megreccsen a talaj a lábuk alatt. Aztán amilyen hirtelen, ahogy jött, véget is ér. 

Ngozi leporolja a válláról a homokot, amit behordott a réseken a szél, addig Burl szemügyre veszi a tetőn keletkezett lyukat, és csak ezután mennek az ablakhoz megnézni, hogy kint mekkora a kár. A por még vastagon gomolyog a levegőben, a szétszórtan a kráter repedéseibe kapaszkodó házakat ellepte a homok és kőzúzalék, amik közül bódultan igyekeznek kimászni az emberek. Egy valakinél nincs azonban mozgás: a felettük lévő, korhadt faházikónál, amit teljesen lerombolt a vihar. Burl és Ngozi összenéznek, aztán a férfi sarkon fordul, felkapja a földön heverő málháját és a romokhoz siet.

A törmelékeket, habár egy szinttel vannak csak felettük, nehéz megközelíteni a kötél létrák és a  hegyes kiszögellések miatt. Mire odaér a férfi, már jó néhány ember nekiállt fosztogatni. Burl egyből az összedőlt gerendák közé lép és túrni kezdi a romokat konzerv és víz után. Rengeteg a használhatatlan törmelék és a széttört bútor. Mire talál néhány konzervet egy kupac ruha mellett, addigra többen is megérkeznek és őrjöngve guberálni kezdenek. Egyből kitör a dulakodás: az emberek egymásnak esnek, tépve egymás ruháját és haját, ütve a másik kezét, hogy eressze el a zsákmányt. Még azzal sem törődnek, hogy a törmelékek alá szorult halott férfit ne tapossa agyon. Burl a mellkasához szorítva táskáját hátrálni kezd és épp megfordul, hogy haza induljon, amikor belebotlik egy gizda kisfiúba, aki igyekszik a saját félelmét legyőzni és belevetni magát a romok közé. A férfi tovább megy, de aztán megáll, látva a fiú reszketését. Átkozva magát előtúr egy konzervet, amit a gyerek kezébe nyom, majd otthagyja.

....

A forróságtól verejtékben úszva a mászik le az utolsó létrán és indul haza, amikor látva a félig nyitva hagyott ajtajukat megtorpan. Előhúzza az övéből a Ngozi által készített kést, mielőtt lábujjhegyen az ajtóhoz oson. Férfi hang szűrődik ki rajta. Azonnal berúgja az ajtót és beront a házba.

Ngozi, aki a fémszekrénynek dőlve ácsorog, vigyorogva üdvözli, míg a vele szemben álló alacsony, hajlott hátú Arlisst megugrik ijedtében. Májfoltos ujjai ökölbe szorulnak a bőrkabátja zsebét markolva, de aztán kihúzza magát és ismét ugyanaz az a keserű, érzelem mentes arcú férfi néz vissza rá, aki eddig is volt.

-                  Mit keresel itt? – kérdi Burl, miközben hátát a fal felé fordítva körbe néz a házon, támadásra számítva, pedig az őrök nincsenek itt bent.

-                  Menedéket, Burl – válaszolja, miközben apró, fekete szemeivel szánakozva végig néz a férfin és a zsákmányán. – Épp félúton voltam, mikor a homok vihar elkapott, -  lassan az ablakhoz sétál, kinéz aztán lenézően felvonja őszülő szemöldökét. – de ahogy látom mást is. – jegyzi meg mint egy mellékesen, de nem mozdul, hogy küldessen valakit a halott miatt.

-                  Ez ilyen. – közli tárgyilagosan Ngozi - Az idő egyre kiszámíthatatlanabb.

-                  Nos, reméljük előbb Költözünk, mint hogy ez életveszélyessé válna – mondja Arlisst, aztán köhögve a porttól az egyik székhez sétál, majd kényelmesen leül, keresztbe téve egyik lábát a másikon.

-                  Ne csinálj úgy mintha ez nem Tőled függne – morog rá Burl ellenségesen.

-                  De, természetesen tőlem függ, de attól még akadhatnak dolgok, amik hátráltatják a Költözést. -  válaszolja, miközben teljes figyelmet fordít a kifakult, fekete farmerjára telepedett homok lesepregetésére.

-                  Micsodák? - kérdezik egyszerre: Ngozi kétségbe esetten, míg Burl megrökönyödve.

-                Lassú a törvényhozás és az építkezés is, és a szigetek egy helyben tartásával is gondunk akadt... – sorolja, mint egy betanult szöveget.

-             Ez engem nem érdekel. – Burl ripakodik rá türelmetlenül, mert megint tereli a témát, mint ahogy az utóbbi időben egyre többször. –  Úgyis tudjuk, hogy neked már megvan a helyed Fent. De mi lesz velünk? Mi mikor mehetünk?

-                Kicsit később – néz fel most először rájuk a Kerületi Vezető. Kerek arcán türelmetlenség suhan át megfeszítve a rágóizmait az állkapcsán.

-                Amúgy, ez a tied – zárja le gyorsan a témát, még mielőtt további kérdésekkel bombáznák őt. Az asztalra hajítja a bőr táskát, amiből két flaska víz gurul ki, Burl és Ngozi döbbenetére.

-              Isten éltessen,  Öcsém – vigyorog önelégülten. Burl Ngozira néz. Szülinapot nem szokás tartani. Sem a napokat nem tudják, sem az időt, ráadásul az elmúlt évek csak emlékeztetnék arra őket, hogy egy újabb hosszú borzalmas év telt el a pokolban. Mivel semmi csapda nincs a dologban, olyan gyorsan veszi el a férfi a két flaskát, hogy Arlisst meglepődve összerándul ültében.

-                  Azt hinné az ember, hogy ha már vagytok olyan szerencsések, hogy ilyen magasan lakhattok – néz rájuk jelentőségteljesen, emlékeztetve őket az egyezségükre, hogy ő házat és helyet biztosít nekik ha cserébe Burl láthatatlanná válik és eltitkolják a rokoni szálat, amivel a Vezető zsarolható lenne – több vizet tudtok találni.

-              Ó, hogy neked mindig fel kell hoznod ezt. Csak nehogy egyszer búcsút kelljen intened az egyezségünknek... – vág vissza, mire Ngozi figyelmeztetőleg köhint egyet. Hiába a testvére, hatalma van fölöttük és így is nehéz megélni.

-                A jóindulatom véges, Burl. - Arlisst feláll, amitől feldől a szék és egy adag por száll a magasba – Bármikor felköttethetlek titeket a titkos ültetvényetek miatt. – sziszegi, aztán kiviharzik a házból.

-           Nem tetszik ez nekem. Valamit nem mond el. -  jelenti ki gyanakvóan Burl, miközben azt figyeli, ahogy egy fekete rongyokba öltözött öreg asszony megállítja a férfit és magasztalva bámulva rá körbe ujjongva. Arlisst kedvesen megfogja a nő kezét és mosolyogva válaszol valamit. Ahogy azonban elfordul tőle, az arca abban a pillanatban ismét a már megszokott lenéző grimaszba fordul, és beletörli kabátjába a kezét.

-        Nekem meg az nem tetszik, hogy állandóan kötözködsz vele, holott most végre árult el valamennyit a Költözésről – fedi meg a felesége, miközben a kapott vizeket gondosan elteszi a szekrénybe.

-               De ha nem kérdezek rá, akkor nem is mondja. – Fordul meg, hogy a zsákja tartalmát az asztalra tegye

-            De ez is több a semminél... – Burl hangosan fújtat válaszul, erre Ngozi hevesen letépi a szekrény tetejéről a megvarrásra váró bőrkulacsokat - Ugyan már, miért kell mindenkiről a rosszat feltételezned?

-           Neked meg miért kell ennyire naivnak lenned? – Az asztalra hajítja a zsákot, felkapja a toldozott-foltozott ponyvát, amit felesége csinált, majd neki áll beteríteni a lyukat, amit a fa okozott a házban.

....

Ahogy a forró nap sugarai magukhoz térnek és felkapaszkodnak a felhőtlen égre,

Burl már a házuk mellett lógó, korhadt kötéllétrán mászik fel, nyomában a feleségével és a legtöbb lakóval, akik a piacra igyekeznek. Mivel minden második nap van piac, a kráter olyan most, mint a felkavart por. Mindenki rohan, egymást lökdösve a kiszögelléseken, a kacskaringós kitaposott ösvényeken és előzik meg a másikat a létrákon sorban állva. 

Hiába kelt korán, hosszú percekig tart felkapaszkodnia a felszínt jelző korlátba. Felérve azonban szembesül a komor és pusztuló világgal, ami elől lemenekültek a kráterbe: a fullasztó forróság hevesen perzseli a száraz pusztaságot, kiirtva a legtöbb növényt és állatot, lerombolva a téglaépületek, amik valaha egy egész várost alkottak. Most, ahogy egyre inkább elbontják a maradványokat, hogy Fent építkezni tudjanak, a piac elegendő teret kapott terjeszkedni. A legtöbben ponyvákat feszítettek ki görbe cölöpökre, hogy az árnyékba kiteríthessék a portékáikat, míg vannak, akik a vállukon lógó batyuval járnak körbe-körbe, leszólítgatva az arra járókat.

A tömeg már most akkora, hogy csak lépésben lehet sétálni, így csak akkor veszik észre az egyik ruhaárusnál egy mellényen marakodó, két kócos hajú nőt, amikor az egyik fellöki a másikat, és az orra bukik Burl lába előtt.

-                  Hogy szakadna rád egy Sziget. – Lengeti meg a mellényt fenyegetően. – Nekem legalább van férjem, hogy hordja. - Burl felsegíti a nőt, hogy ne tapossák agyon, amikor Ngozi megrángatja a vállát, hogy félre húzza az egyik megüresedett, a romos házakból lopott téglákat áruló stand helyére.

Valamit mond Burlnek, de akkora a zaj és az egymást túl kiabálása, hogy semmit nem ért belőle. A nő legyint, aztán beveti magát a tömegbe, míg a férfi csak megvonja a vállát és célba vesz egy tetves-girhes kecskét és vad kutyahúst áruló vénember standját. A kopasz, májfoltos férfi gyorsan túlad az áruján, még alkudozni sem kellett, így a kulacsokat Burl két adag szárított húsra eltudja cserélni.

Épp sarkon fordul és elégedetten indulna tovább, amikor nem messze tőle valaki könyörögve felkiált. A hangra többen is felfigyelnek és a siránkozó, csomós hajú, fiatal lányra, akinek nem csak a térdnadrágján, de a kötött pulóvere hátán is több szakadás tátog.

- Csak erre a kis időre kell, míg Fel nem költözünk – könyörög még egszer, de az árus durván félre söpri a másik levegőbe emelt kezeit.

- Ugyan, hol van az még? – ripakodik rá a beesett arcú, sovány férfi a stand másik oldalán.

- Nem sokára, nem sokára. – bizonygatja a lány közelebb lépkedve az árushoz

- Honnét tudod, mi? Kémkedsz? – ordít rá hevesen, miközben átgázol a földre leterített portékáin, hogy fenyegetően a lány elé álljon. A lány elsápad és hátrálni kezd, de az árusnak igazat adva közre fogják a könyörgőt.

Burl felmordul, aztán a csontos vállak fölött kinyúl a lányért, megragadja a grabancát és távolabb taszigálja az árustól, még mielőtt elvágják a torkát. Mikor elengedi a szerencsétlent, akkor megpillantja Ngozit, aki kihasználva a káoszt, a szomszédos bódéból elemel egy jókora adag aszalt gyümölcsöt, aminek a felét odaadja a legközelebbi anyának.

-                  Fent meghálálom, esküszöm – hálálkodik csodálkozva az ismeretlen asszony.

A férfi erre hangosan csettint a nyelvével, és csak akkor indul haza, miután Ngozi észrevétlenül eltűnik a tömegben.

....

A piac zaját a háta mögött hagyva minden elcsendesedik és hirtelen ismét csak a forró pusztaság marad. Burl már zihál a melegtől és csikizi a hátán végig csorgó izzadság, miközben a szél ismét erőre kap és erős lökésekkel próbálja az ellenkező irányba lökni. Lehajtja a fejét és kissé előre dől, hogy kevesebb por telepedjen meg rajta, amikor valami kemény fejbe vágja. Megtorpan támadóra készülve, de csak a lába előtt heverő műanyagpalackot látja. Felveszi, de azonnal elakad a szava: a palack habár kívül koszos, belül teljesen tiszta. Felkapja a fejét, keresve, honnét jöhetett, amikor a távolban újabb palackot taszít arrébb a szél. Azonnal odasiet. Ez a palack is ugyanolyan tiszta. Értetlenül körbenéz, de ahogy megpillantja az ismerős, meredek szirtet, egyből tudja, hol van. Arlisst házánál.

-          Ezeket meg honnét szerezte?, teszi el gyanakodva a palackot a málhájába, aztán megropogtatva az ujjait, a meredek szirt széléhez sétál és elkezd felmászni. A fal mállik és sok helyen nincs fogás rajta, de sikerül megkapaszkodnia a peremén és átmászni rajta.

A Kerületi Vezető háza mind közül a legnagyobb: egyszintes, sziklából és használt téglák kusza keverékéből épült, aminek a vége mintha ráfolyna a kráter göröngyös falára. Törött és koszos ablakai keskenyek, és mások házaihoz képest több is van belőle.

Egyből a ház sarkához lopakodik, hogy felmérje a terepet. Az épület elejét egy tágas ajtóhoz vezető lépcsősor egészíti ki, ami előtt több őr is masírozik fel-alá. Mind egytől egyig vékony alakok, testüket teljesen elfedő öltözetben, hogy csak a szemük látszik ki. Vállukon és dombjukon bőrszíjjal felerősített kés és paríttya lóg.

Burl megfordul, aztán az egyik ablakhoz lép, hogy belessen rajta. A közepes méretű szoba kopár, csak néhány kopott szék és egy asztal van benne, a csupasz falakon pedig törött képek és gyertyatartók sorakoznak.

Arlisst épp az asztalnál áll és támaszkodik rá, míg a másik kezével mutogat az egymásra halmozott papírokra. Körülötte egy csoportnyi, viszonylag tiszta ruhát viselő, ápoltnak tűnő ember figyeli minden mozdulatát. Van, aki az állát vakargatja, másik a karba tett kézzel, van aki beszél és hadonászik közben a levegőben, a többi egymás között motyog vagy csendben figyeli az eseményeket.

-                  ... és ha nem tudok ennyi vizet szolgáltatni? – kérdezi bizonytalanul a kopottas bőrmellénybe és testhezálló ingbe bújt, kopasz férfi, akinek kecskeszakálla egészen a mellkasáig leér.

-                  Az a sziget, amit ajánlok, egy kisebb tóval rendelkezik – magyarázza önelégülten Arlisst.

Burl megfogja a palackot a zsebében. – Akkor innét van...

-                  De még nem láttam a szigetet a saját szememmel – erősködik tovább, miközben az asztalon heverő papírokra mutat, amik között mintha lennének rajzok is, nem csak szövegek.

-             Most akarsz visszatáncolni? – nyúl a felső fiókba a Vezető, aztán az asztalra teszi a kést. Mindenki elnémul, miközben a kérdező a padlóra szegezi a szemeit.

-                  Nos, ha már ezt így tisztáztuk, felhívnám a figyelmeteket arra, hogy mennyi lehetőségünk van így, hogy van vizünk. – Kezd bele magabiztosan a szónoklatba, miközben kihúzza magát és megigazgatja a bőrkabátja gallérját. – És ez rendes növényeket és fekete termőföldet jelent. Nekem viszont mindegyik kell cserébe. – A férfiak idegesen egymásra pillantanak, várva, hogy ezek után milyen feltéteket fog szabni. - Minden 32. nap végén kérem a következőket: tőletek– mivel több, kisebb szigeteket kapnak, a termőföldek negyedét kérem – mutat három férfira, akik egyforma ujjatlan kabátot és a kézfejüket is eltakaró pulóverben ácsorognak egyik lábukról a másikra. Szögletes, lapos arcuk percről perce elfehéredik, ahogy szemmel láthatóan elönti őket a verejték.

-             Tőletek pedig a magasabban lévő, eső áztatta szigetek miatt az összes friss fa cserjét, és fogjátok fel a virágok magvait is – sorolja a további feltételeket, kihasználva azt, hogy csak ő látta a Fenti világot.

-              Egyéb kérdés? – kérdezi, mire hangos duruzsolás és vitatkozás tör ki, ahogy osztozkodni kezdenek egymás között

-                  Menjünk át a másik helyiségbe, megvitatni a részleteket. – néz rá az órájára – Ha minden igaz most tálalnak egy kis apróságot a szolgálók. Elindul az ajtó felé, így követik őt a többiek.

Burl nekiáll az ablak egyik szárnyát kinyitni, de a kevés használat miatt nyikorog és tovább reped az üvege. Lélegzet-visszafojtva megáll a mozdulatban a férfi, hogy körbe nézzen, hallották e az őrök, de nem vették észre, ezért bemászik.

Az asztal közel van az ablakhoz, így földet érés után egyből odalép és feltúrja a papírokat. A lapokat meglátva azonban eláll a lélegzete: a megbarnult, gyűrött jegyzetek tucatnyi – nagy és még annál is nagyobb - szigetet ábrázolnak, amik magasan a felhők közt úsznak. Legtöbbjüket már összekötötték függőhidakkal és láncokkal, hogy egy kupacban legyenek, létrehozva egy egybefüggő felszínt, egy egész várost. A szigetek tetejét azonban – hacsak vázlatosan is – sosem látott növények, fű, tavak és leendő épületek borítják.

-                  Mennyire más... – suttogja döbbenten, ám ekkor lépések zaja üti meg a fülét. Burl felpillant. Az ajtó alatti résen át árnyékok táncolnak. Kapkodva tovább kutat. Muszáj megtudnia, ők mikor mehetnek Fel.

Semmit nem talál. 

A hangok erősödnek, és zörgés hallatszik.  A férfi otthagyja a papírokat, hogy visszainduljon, ám ahogy megfordul az ablak előtt álló katona tarkójával találja szembe magát. Lebukik a párkány alá. Behunyja a szemét, hogy lecsillapítsa a zihálását. Ezután néz csak pánik szekűren körbe, hová is bújhatna el. A helyiség azonban szinte üres.

Arlisst felköhög az ajtó előtt. Burl némán káromkodik egyet. Nagy levegőt vesz és már indulna az asztal alá, amikor meglátja, hogy az őr tovább indul. Kivár egy kicsit, aztán sietősen kiugrik az ablakon.

....

Mikor haza ér, kapkodva becsukja az ajtót és neki dől. Maga elé bámulva megdörgöli a homlokát, aztán az arcát is.

-                Történt valami? – kérdezi a felesége, aki épp a homokos földbe veti el az aszalt gyümölcsök magját, mivel azonban nincs válasz, felnéz, aztán fel is áll a földről.

-                Becsaptak minket. Mindenkit. – motyogja teljes letargiában

-               Mi? Nem értem, mit motyogsz, Burl – lép oda hozzá egyre rémültebben a felesége

-               Itt fogunk meghalni... – csuklik el a hangja, mire Ngozi felpofozza, hogy térjen észhez. Ekkor néz rá végre a nőre – Nem lesz semmilyen Költözés. Arlisst csak a szűk körét fogja felköltöztetni.

Ngozi szeme elkerekedik, aztán megrázza a fejét. – Lehetetlen. Ő tekintettel van a népre.

-              Ezt Fenttől hozta, hogy megmutassa a többi férfinek, és lefizesse őket.  – veszi elő a tiszta palackot bizonyítékként -  És ez még csak a víz. Gondolj bele, ha ez van Fent, akkor van más is. És neki mindenből lesz...

A nő döbbenetében egy szót sem tud szólni, csak többször kinyitja a száját aztán be is csukja.

-              Nem hiszel nekem? – állapítja meg Burl – Hát persze, hogy nem. – Mérgében eldobja a palackot, ami behorpad a falon. Ekkor azonban megremeg a mellettük lévő fal és a tető, aztán hatalmas reccsenéssel ketté szakad a házuk, ahogy elválik a föld egy jókora darabja és magával ragadja a házat is.

Ngozi felsikolt, Burl azonban rémülten elkáromkodja magát, majd megragadja függönyöket, letépi, hogy aztán a törött faldarabra kösse. Húzni kezdi. Sarkai azonban végig szántják a talajt és képtelen megállítani a szigetet. Megfordul és hátára véve a köteleket teljes erőből húzni kezdi. Érzi az izmai megfeszülését, ahogy a függöny felsérti a bőrét, miközben a szél besüvít és a szakadékba hullanak a törmelékek és az a kevés értékük, ami van. Ngozi tétován mögé áll és ős is megragadja a recsegve megfeszülő függönyöket. Együtt sikerül annyira visszahúzni a szigetet, hogy rögzíteni tudják a házuk négy sarkát tartó oszlopokhoz.  

Ngozi lihegve, masszírozva kezeit férjére bámul, ám még mielőtt bármit is kérdezhetne, embereket hallanak sietve közeledni, amit az ajtó hirtelen betörése követ, ahogy a kíváncsi tömeg élén két őr behatol a házba.

-                  Letartóztatási parancsunk van ellenetek.– jelenti ki érces hangon a gizda, talpig ruhába bújt, ráncos férfi, kezét a parittyáján nyugtatva. - Megszegtétek a törvényt az ültetvényetek, – egy pillanatra elhallgat, ahogy végig néz a leszakadt földdarabon – és egy Sziget rejtegetése miatt.

Ekkor a tömeg benyomul a házba az őrök háta mögött, és érdeklődve végig vizslatnak mindent.

-                  Mi történik? Miért vannak az őrök? Az egy Sziget ott? Van még hely ott a családomnak is? – kérdezik azonnal, egymást egyre inkább túlkiabálva. Egy perc sem telik el, hogy kitörjön a káosz és lökdösődni kezdjenek, mintegy versenyezve a Sziget felé.

Ngozi riadtan felmászik a megmaradt szekrényre, Burl azonban előkapja a kését az övéből és kihasználva a tömeg zúgolódását megöli mindkét őrt. Majd ezek után felmászik a felesége mellé a bútorra és elkiáltja magát. Mindenki elhallgat és felé fordul.

-                  A sziget itt marad. Legalább is, amíg újabb őrök nem jönnek elvenni tőlünk – jelenti ki végig nézve az értetlenül rábámuló embereken. - Megvezettek mindkét. Arlisst azt állítja, hogy felköltözhetünk, de nincsenek tervei a számunkra...

-                  Ez meg miről beszél? Honnén veszi ezt? Megőrült? – szakítják félbe felháborodottan. Van, aki mérgesen kiköp a földre, mások lehordják, aztán faképnél hagyják őket. 

....

A következő napokban kerülik őket az emberek. Összesúgnak a hátuk mögött, és a piacról is üres kézzel indul haza. Ám épp csak elhagyja a piacot, útját állja három, maszkos férfi, kezükben husánggal és törött üvegdarabokkal. Burl megáll, ledobja a bőr mellényeket a válláról és felkészül a támadásra, amikor belefújnak a furulyába. Sípoló, hamis hangja bezengi az egész krátert, a Kerületi Vezető háza elé hívva mindenkit.

Miután mindenki összecsődült, percekig kell várni, mire a főbejárat előtti kis lépcsőkön felbukkan Arlisst. Megjelenését heves taps fogadja.

-           Hosszú és nehéz napok vannak a hátunk mögött. – kezd bele felemelve kezeit, hogy elhallgasson mindenki - A hőmérséklet melegebbé vált, ami perzseli a tüdőnk és még inkább kiszárítja az amúgy is poros talajt. A szél egyre gyakrabban hoz viharokat és tornádókat, beterítve a házainkat és Kráter falain futó gyalogösvényeinket. – hallgat el egy pillanatra végig pásztázva a tömeget. - De mi ezt is átvészeltük, mert erősek és szívósak vagyunk. – kiáltja az öklét a magasba emelve, mire a tömeg egyetértően ujjongni kezd.

Burl rosszallóan fújtat egyet, és keresztbe teszi kezeit a mellkasa előtt. Ekkor szinte fellöki az a pár férfi, akik előrébb tolakodik, hogy jobban hallják a Vezető szónoklatát. Burl arrébb araszol, ám ezzel elveszik a szeme elől a felesége, aki méterekkel előrébb ácsorog a tömegben.

-         Mint ahogy hallhattátok a kemény munka visszhangját, az építkezés rendjén halad Fent, ha lassan is, de biztosan. – kezd el lassan járkálni a lépcsősor tetején, kezeit a háta mögé rejtve. – A jó hírem emellett az, hogy több Lebegő Szigetet találtunk, mint korábban. – kijelentésére felsikkant izgalmában egy-egy nő valahol a tömeg elején.

-                 A rossz hír azonban az, hogy gondjaink akadtak. – elhallgat, hatás szünetet tartva, miközben megáll a lépcsősor távolabbik felén és hátra simítja ezüstös haját a tarkójára. – Igaz, igaz, apróbb akadályokról van csak szó, – emeli fel kezeit megnyugtatás kép, ám a tömeg ennek ellenére is döbbenten felszisszen. - Mégis egy csapat embert kell felküldenem, hogy oldják meg ezeket. Emiatt, hölgyeim és uraim, sajnos tolódik a Költözés. – az egybegyűltek azonnal néma csendben burkolóznak, míg Arlisst nyugodt arccal néz velük szembe, mintha csak az öltözködésről esne szó.

-                  Akkor nem mehetünk Fel...? -  kihasználva a lehetőséget Burl, az előtte álló mögé, mintha a széles vállú férfi kérdezné. Már épp arrébb osonna, amikor valaki hátulról megmarkolja a vállát, majd egy határozott mozdulattal az oldalába állítja a kését.

Burl a késhez kap, miközben a fájdalomtól neki esik egy ősz hajú, mindenféle rongyokba öltözött asszonynak. Az ismeretlen asszony halálra váltan felsikolt. A tömeg feléjük fordul, ahogy Ngozi is. Ekkor látja csak, hogy őrök veszik kettejüket körbe, akik most egy emberként mozogva meglincselik, majd Arlisst mellé hurcolják mindkettejüket.

-               Ti biztosan nem – mondja közelebb hajolva hozzá. Burl csak ekkor veszi észre, hogy mennyire ráncos, megviselt a testvére arca, hogy a hatalomvágy mennyire kiszívta azt a fiút belőle, akivel régen kisgyerekként sokat játszott a porban.

-               Habár minden erőnkkel a Költözést készítjük elő, – kiáltja hirtelen Arlist, megtörve a törékeny pillanatot - a törvényről továbbra sem feledkezhetünk meg. Ezt a két embert törvényszegéssel vádolom.  – fordul el, hogy rámutasson a lerombolt házukra, ahonnan még a Szigetüket is elkötötték.

-                Ha nem fejezed be, bátyjám... – fenyegeti meg jól hallhatóan Burl, miközben megpróbál feláll, de a hasába maró fájdalom nem engedi. Arlisst elereszt egy kisebb mosolyt, látva a szenvedését.

-             Mit gondoltok: milyen halál várjon rájuk? – teszi fel a tömegnek a kérdést, csakhogy az éljenzés elmarad.

Az emberek megrökönyödve bámulják a Vezetőt, aztán Bulrt majd egymás felé fordulnak és, heves suttogásba kezdenek, mintha csak egyezkednének. Valaki egyszer csak hurrogni kezd, amit egyre többen követnek, mígnem az egész lakosság egyetértően Arlisst ellen fordul.

-           Ereszd el őket! Ő testvéred! Te mikor foglalkoztál velünk, úgy mint Burlék? Nem kell több hazugság!

Nem csak Arlist dermed meg döbbenetében. Burl sem képes megmozdulni és levenni a szemét a tömegről: „Foglalkoztál velünk” – ízlelgeti a szót, ami berágja magát a gondolataiba és felszínre hozza azt a rengeteg alkalmat, amikor segítettek másoknak.

Most Ngozi kapcsol előbb: oda nyúl a késért, kitépi a férje oldalából, hogy levágja vele a vékony köteleket a kezéről. Burl felkiált, ami észhez téríti Arlisstet, aki azonnal bemenekül a házba.

A sérült férfi talpra kecmereg, de meg kell támaszkodnia Ngoziba, ahogy megszédül egy pillanatra a fájdalomtól. A hasára tapasztja a kezét és vesz néhány mély lélegzetet. Ekkor azonban elszabadul a pokol: A tömeg úgy rohammozza meg a ház előtt álló őröket, mintha csak egy tál víz ömlene a poros földre. Olyan hirtelen indulnak meg,  hogy nem mindegyik őrnek van ideje elővenni a parittyát és a tömegbe lőni, így a legtöbben megverekszenek velük. Kések villannak, lábak dobbannak a földön felkavarva a port, miközben fájdalom ittas hörgések és kiáltások harsannak.

Brul kiveszi felsége kezéből a véres kést és a bátyja után ered. Ezúttal megkerüli a házat, bízva abban, hogy így előbb utol éri, csakhogy a kráter meredek fala csupán egy keskeny szirtet hagyott, ahol a férfi nem fog tudni átmászni.  Kihajol a meredek fölé, keresve más utat, de csak Arlisstet és a támogatóit látja, ahogy egy lengőhídon igyekeznek az egyik szigetre menekülni.

Burl tanácstalanul beletúr a rövid hajába. Ekkor veszi észre az enyhén emelkedő tetőt fölötte. összeszorítva fogait felkapaszkodik a tetőre, de ahogy kinyomja magát, a hasába az eddiginél erősebb fájdalom mar. Kiterül a tetőn egy ad magának néhány másodpercet összeszedni magát, majd lapos kúszásban végig araszol a tetőn. Amikor kiér a vékony széléig, Arlisst már a lengőhíd felénél tart, maga előtt lökdösve a többi férfit, hogy siessenek.

Burlt elkapja a méreg, ezért nem is gondolkodva azon, milyen magasan is van valójában, leugrik a tetőről, egyenesen a lengőhídra.

A híd erősen megremeg, amitől mindenkinek meg kell kapaszkodnia a kötélből készült korlátban. Burl térde esik, ahogy a fájdalom újabb hulláma hasít keresztül rajta.

-                  Remélem, beledöglesz – kívánja Arlisst vicsorogva. – Mindent elcsesztél.

-                  Te meg undorító vagy. Hogy vagy képes kizsigerelni mindenkit?

-                  Úgy ahogy te még képes vagy mások érdekeit nézni és lemondani a fényűzésről és senkiként napról-napra élni. – ezzel ráveti magát Burltre és behúz neki egy bal egyenessel. Burl a meglepetéstől hátra esik és elterül a hídon. A híd kileng alatta, amitől Arlisst elveszti az egyensúlyát és hasra esik.

Bul azonnal reagál és hintázni kezd, amitől a híd egyre inkább kileng. Arlisst négykézlábra tápászkodik és megragadja testvére lábát, hogy maga felé húzza, ám Burl egy pontos rúgással alkaron rúgja. Arlisst kiálva elengedi. Burl nyöszörögve megfordul, orrba vágja a testvérét, mielőtt megragadja a nyakát.

-                  Tu...tudod, egy kö...közös mégis csak van bennünk. – nevet fel, de hangja köhögésbe fullad a nyakára feszülő ujjaktól. - Mindketten a rossz..rosszat feltételezzük a másikról.

Burlt oldalra fordítva a fejét értetlenül bámul vissza rá.

-                 Sze... szerinted honnan jöttem rá, hogy betörtél hozzám? – krákogja hangzó szájjal.

-            Ezért fogunk mi túlélni – ezzel a mélybe veti a testvérét. Burl ekkor engedi meg magának,hogy térdre hulljon és kínok közt a hasához kapjon. Zihál, ég az oldala és úgy érzi, hogy képtelen tovább mozogni.

Ekkor azonban a támogatók egyike a hóna alá nyúl, és átveti a vállán Burl remegő kezét. A kopasz, hosszú szakállas férfi a ház felé biccent, majd bekíséri a sebesült férfit. 

....

Burl percekkel később a ház főbejáratának lépcsőin találja magát, körülötte azokkal a férfiakkal, akiket Arlisstal együtt látott legutóbb.

-               Hol van a furulya? – kérdezi Burlt zihálva, de egyik sem válaszol, ezért szájába dugva két ujját hosszan fütyül egyet. A lázadás morajló zsivaja lassan elhal.

-                Tegyétek le a fegyvert. – jelenti ki erőtlenül - Nincs már értelme egymást öldökölni. Menjetek haza.

-             Hol van Arlisst? Mi az ő parancsát követjük. – kérdi az egyik vérben úszó, szakadt ruhájú őr, miközben arrébb rúg egy vékony, törött kezű férfit az útjából.

-              Halott, hol lenne?! – szorítja hasára a kezét. Kijelentését azonban néma csend fogadja. Ez a csend azonban őt magát is rádöbbenti arra, hogy mit is jelent ez. Egy esélyt, hogy mindenki túlélje. Hogy ne legyenek kiválasztottak és halálra ítéltek.

-            És most? mihez kezdünk? – kérdi egy, a véres arcát törölgető, zúzódássokkal teli vékony nő nem messze Burltől. 

-               Mi magunk dönthetünk, hol akarunk élni. Nincs kivételezés és megvesztegetés többé. – néz végig a fáradt női és férfi arcokon, a földön heverő sebesülteken, végül a saját teljesen lerombolt házán.

-              Fent biztosan talál helyet mindenki. – sóhajtja, és már indulna is le a lépcsőn, amikor a csendet egy szerény tapsolás töri meg. A mögötte álló férfiak is csatlakoznak, aztán egyre többen és többen.

-                  Úgy van, költözzünk. Igaza van. Na végre.

Epilógus

Burl meztelen lábfejét zsenge fűszálak csiklandozzák ahogy a Központi Sziget szélénél ácsorog és végig néz az innen szerte-szét ágazó lengőhidakra, amik összekötik a város kisebb-nagyobb szigeteit egymással, olyan hálózatot alkotva, ami több emelet magas. 

Aztán hunyorogva kiszúr magának csupán néhányat a több tucat téglából és sziklából épített szerény házból, majd a házak körül zöldellő pázsitot, vaskos törzsű, alacsony fákat és bokrokat. Hatalmas, elégedett sóhajt veszt, aztán lenéz a Sziget széléről, egyenesen a fakó barna, kráterektől lyukas felszínre, ami a felhők fátyolos anyagán keresztül látható. A poros talajt még most is tornádók és porvihar tépázza, ami az otthagyott hajlékokat is teljesen elpusztítja.

Elmosolyodik. Mégiscsak láthatják azt a helyet, ami pár éve Lentről Felnézve csak egy képeslapnak tűnt.

-                  Burl, mi legyen azzal a néhány izéval? Megpróbáljuk elültetni? – kérdezi az ujjatlan, feslett szélű pólót hordó férfi, akinek hófehér bőre vakít a napsütésben. Megszokásból lehúzná a csuklyát hosszúkás, csontos fejéről, de mivel egyre kevesebbszer takarják el magukat a kellemesebb hőmérsékletben, zavarában inkább eltűri amúgy is rövid, egyenetlenül levágott haját.

-                  A búza magot? – fordul felé a Vezető, aki igyekszik nem kiröhögni a másikat. – Mindenképp, de én is jövök.  – Adja ki az utasítást, miközben elindulnak az első felszántott kis terület felé. 

Üdv:

Share: