2018. június 22., péntek

, , ,

Negyvenháromnapos kihívás - Hatodik



Sziasztok, 
 
Ha meghallod azt a kérdést, hogy mi a legkevésbé kedvelt állatod, melyikre gondolsz?
Ez nálam nem más, mint a pók. Nincsen arachnofóbiám, nem kapok szívszélütést ha esetleg rám mászna, csak arról van szó, hogy undorítónak találom őket. Sem a négy pár ízelt lábukat, sem azt, ahogy másznak vele nem bírom. Viszolygok tőle. Pedig még csak nem is Ausztráliában élek, ahol még a lepkefingtól is tartani kell, annyire veszélyes ott minden.

Viccet félre téve, a kihívás hatodik napja arról szól, hogy egy kevésbé kedvelt állatról kell eladási cikket írni. Mivel ez a cikk elég rövidre sikerült, ezért kerítettem hozzá egy kis pluszt.


A magasra nyúlt száraz gaz halkan susog, ahogy óvatos léptekkel menetelünk egy tisztáson, egy, a nagy várostól jó pár száz kilóméterre lévő lakótelep felé.
gyors léptekkel haladunk, csendesen, meglapulva mint, akiket bármikor megtámadhat egy megvadult állat vagy a szintén fosztogatni akaró banditák.
Mindenkin, még rajtam is, a leghalványabb színű ruha van, amit csak elő tudtam kotorni az évek óta hordott, megviselt ruháim közül, ezzel is bele olvadva a táj száraz, kopár színeibe.

Az évek óta összeszokott csoportom, mai napra kijelölt tagjai állandó figyelése ellenére, ismét ellenőrzöm a mellettem séltáló kislányomat, Búzavirágot. A tizenkét éves lány, egy csukló vastagságú bot végét farigcsálja menet közben, amit valahol a város szélében lévő magas, elbúrjánzott fáknál találhatott. Nem régiben szokott rá arra, hogy mindenféle fából fegyvert faragjon – még akkor is ha egyenlőre ez csak a tűhegyes végű, vastag botokat jelenti. Mint mindig, most is a tarkójánál és a fülénél égnek meredeznek a kósza, szőke tincsek, meg-megcsiklandozva, koszos, kerek arcocskáját. A fakó zöld pólója ujjai egészen a válláig vannak feltűrve, cipője, koszos fűzője pedig a lábai között ugrándozik séta közben. Felpillant, végig páztázza a tájat, aztán engem is, és csak utána folytatja a fa farigcsálását.


Közelebb húzódóm hozzá, majd a sor elején sétáló Adra koncentrálok, aki már ismerve az utat vezet minket a lakópark felé, abban a reményben, hogy élelmet és hordható ruhákat találjunk magunknak.
Ad magas, sovány alakját, görbe hátát, és egy a szürke terítőből rögtönzött kendőjét könnyű szemmel tartani, ezért van egy lehetleni idő bámészkodni: a lakókocsik szabályosan helyezkednek el egymás mellett, több sorban sorakozva a közöttük húzódó, széles, repedezett út mellett, ami miután egy kanyarral elfogy a horizonton, újabb és újabb sorra bomlik. A valaha rendezett és egyforma lakókocsik most azonban összefirkálva, megrongálva és némelyik felgyújtva bújkál a magas gazban, a rájuk felkapaszkodó futónövények és a szétszórt szemét megszámlálhatatlan kupacai között.

Vajon szép lehetett annak idején? Megengedve magamnak egy pillanatnyi ábrándozást, teszem fel a kérdést, ami mindig elgondolkodtat ha új helyre megyünk gyűjtögetni. A régi világ már akkor magával ragadott, amikor a szüleim meséltek róla gyerekkoromban. Ők még abban a világban éltek, és szemtanúi voltak az Elnyomottak Háborújának. több mint harcminc éve volt, amikor menekültek tucatnyi csoportja települt be Európába elnyomva az ott élőket. Az emberek fellázadtak és háborút robbantottak ki, hogy kiűzzék őket. Felfoghatatlanul sok ember veszett oda, mert senki nem volt hajlandó engedni a másiknak...
-                  Anya, gyere már, nem akarok lemaradni semmiről – ránt vissza Zavi, aki pár méterre előttem jár, mutogatva, hogy a többiek most indulnak tovább.
-                  Balról a harmadik – jelentem ki miután végig nézek az első soron és kiszúrok egy éppségben lévő lakókocsit. Mire kocogva utolérem a lányom, Zavi már a kiválasztott, indákkal sűrűn beszőtt, barna lakókocsi szögletes, berepedezett ablakán les be, felmérve a terepet.
-                  Tök üres – jelenti ki gyászosan anélkül, hogy levenné a szemét az ablakról.
-                  Akkor ugrunk egy sort – válaszolom egyszerűen, bármennyire is lomboz le a hírrel. Elsétálok mellette, egészen a lakókocsi, magas, ormótlan végéhez, és ösztönösen kilesek, tiszta e a levegő – hiába tudom, hogy valaki mindig őrködik és folyamatosan figyel ránk az ilyen utakon.

Kurtán bólintok, aztán átvágunk a lakókocsi mögötti kicsi területen, amit egy kocsos, lelakott matrac és szétszórt pokrócok uralnak, majd ahogy behúzódunk a következő kocsi árnyékába, egyből elénk tárul a park hátsó, kopárabb része. A lakókocsik itt jóvan rittkábban ácsorognak várva a végzetüket, miközben a megüresedett helyeken autók roskadoznak, amik megkopott festékkel, kilyukadt vagy hiányzó kerekekkel, kibelezett belsővel hagyják, hogy ellepjék a gazok és az apróbb facsemeték.
Ekkor szúrom ki a szemem sarkából az egyik ilyen rozsda kupacra roskadó lakókocsi mögött egy pillanatra felbukkanó göndör, zsíros hajú fejet, két, mindenféle talált tárgyból készült karkötős kezet és egy konzervektől púpus zsákot. Egy pillanat alatt eltűnik Zsubor a szem elől, aztán már csak a magas gazt látni elhajolni, ahogy tovább megy a többi kocsihoz. Kicsit hunyorgok, ellazítom a szemem, és ekkor látom csak meg a többieket is, ahogy mint az árnyék bukkannak fel itt-ott majd tűnnek el hangtalanul.
Zavi felnyög és fintorogva elhúzza a száját.
-                  Gyere. – biztatóan megszorítom a vállát, majd a mellettünk lévő lakókocsi felé tolom. Ez már jóval tágasabbnak tűnik, mint az előző volt, megfakult halvány sárga külsején vastagon megült már a por és a mocsok, amiből helyenként sovány virág nőtt ki. A kerek ablakai opálosak, legtöbbjükön szétfeslett függöny csüng.
-                  Na végre. – élénkül fel egyből az izgalomtól.
-                  Érintetlennek tűnik – mondom Zavival egyszerre. Elvigyorodom, miközben a festéktől hólyagos, tömör ajtóhoz lépek, hogy benyissak, csakhogy az nem mozdul. Erősen megrángatom a kilincsét, ami hangosan zörögve adja tudtomra, hogy szét van rohadva. Hümmögök egyet, aztán gyakorlottan beleillesztem az eddig a kezemben tartott lapos vasat az ajtó nyálásába és elkezdem felfeszegetni. Az ajtó egy darabig ellen áll, de aztán recsegve megadja magát.

Ahogy az ajtó kinyílik egyből megcsap az állott, penészes szag, amitől köhögnöm kell. Felhúzom a pólóm kirojtosodott nyakát az orromra, aztán belépek. Szinte azonnal szemet szúr a lakókocsi túlsó vége, ami teljesen be van ázva a beszakadt plafon miatt. Felágaskodok, így jobban rálátok az ágyakra, és a zuhanykabinra, de azokat annyira vastagon fed a fekete penész és a moha, hogy megközelíteni sem lehetne.


Megszívom a fogam, és már fordulnék a másik irányba, amikor megreccsen valami mögöttem, amit Zavi sikolya követ. Megpördülök a tengelyem körül és a lapos vasat magam elé emelve a lány mellett termek, a hátam mögé rántom és csak azután lendítem a kezem és súlytok le többszöris a vassal a konyha mocskában heverő asztal alá. Valami felvisít. Aztán elnémul. Zihálok a heves mozdulatoktól és a rémülettől, de erőt veszek magamom és a lábammal óvatosan elkotrom a papírokat és üres dobozokat. Egy patkány az. Vérbe fagyva a szemét alá rejtőzve. Kifújom a benntartott levegőt, aztán figyelmeztetőleg a lányomra nézek. Ő sajnálkozva bólint és a botjába markolva elindul a kocsi másik sarkába, feltúrni a fából készült konyha szekrények tömkelegét.

Én pedig itt maradok és bele nézek az alacsony, kicsi hűtőbe, de az csak egy-két megrohadt ételt rejteget. A polcok felé fordulok, felforgatva a dobozokat, a tányérokat és egy tucat evőeszközt míg végül találok egy vastag konyhakést. Letépem a polcok melletti függönyt, hogy bele csomagoljam a kést, majd a felső szekrényeket veszem célba. A száraz bogár tetemek, üres üvegek és edények között találok némi kötszert és gyógyszereket, de találok olyanokat is, amiket már többször láttam, más helyeken, de nem tudom pontosan, mire használták régen. Az egyik ilyen egy átlászó hengerféle, amiben fekete, kemény bogyók vannak és aminek az egyik végét csavarhatni lehet. Megforgatom, megrázom, aztán tanácstalanul vissza teszem a helyére.
Egy kicsivel arrébb meg egy lapos kinyitható fekete tárgyat veszek a kezembe, aminek az egyik oldala tükröződik, a másik tele van gombokkal. Megnyomkodom minden részét, amitől halk, kattogó hangot hallat. Tetszik ez a hang, ezért kiszedem a B és L betűket.
B, mint Búzavirág, és L, mint Lula. Remek nyaklánc lesz belőle. Teszem a nadrágom oldalzsebébe az új szerzeményeket.

-                  Te tudod, mi az a tarantula? – olvassa fel többszöri neki futással, ügyetlenül egy megsárgult papírdarabról Zavi a szót.
-                  Hogyan? – lepődök meg a kérdésén, ezért felém fordítja a rövid hirtedést.

Tartson tarantulát terráriumban.
Egyszerű tartása mellett a terráriumot a legmutatósabban lehet berendezni, így akár a ház dísze is lehet. Az állat csendes, nem csap zajt, nem rikácsol, nem nyüszít és bármilyen rovart megeszik, akár még azokat is, amik az udvarban előfordulnak. Hálójuk különleges és látványos, fajtától eltérő, mint ahogy a méretük és színük is....

-                  Az egy nagy pók. – adom vissza neki a félig szét szakadt, hiányos papír darabot. – Tudod, aminek sok lába van és pókhálókat sző, hogy megfogja a bogarakat – körül nézek pókháló után kutatva, amit meg is találok az egyik sarokban. Vastag és sötét szürke a rátelepedett portól.
-                  Akkor a nagy pók meg mégnagyobb hálót csinál? – teszi fel a kiváncsi kérdést, miután végig gondolta a hallottakat.
-                  Valószínű, – visszateszem a gombos tárgyat a pultra, nem foglalkozva azzal, hogy feldől miatta a tornyokba halmozott edények és bele borulnak a mosogatóba – de ilyet még nem láttam sosem. Lehet a régi világban a mamáék láthattak.
Nyitja  a száját, hogy bele kezdjen a szokásos elméletek alkotásába, amit ilyenkor szokott, de bele fojtom a szót. – Induljunk tovább ha akarunk rendes zsákmányt.

Üdv
Brukú
Share:

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése