Ebben a fordulóban lóra ülünk és felderítő útra indulunk az arabok sziklás városába. Az út hosszú és a forróság még a legedzettebb lovagokat is próbára teszi. Vajon megéri ez a küldetés? Sikerrel járnak és kiderítik, mit tervez a ellenség? Vagy egyenesen csapdába vágtatnak?
A kantin, ahol összegyűltünk egy keskeny, hosszú terem,
aminek a szürke szikla falain csupán egy-egy, a Templomos Lovagok egyre inkább
ismert zászlaja lóg, jó néhány kovácsoltvas gyertya-és fáklyatartó társaságában.
Az asztalok és székek keményfából vannak faragva, mellőzve a cicomát és a
kényelmet. Az egyik ilyen asztalt köré csoportosultunk.
Miután elmondtuk, hogy mi történt előző este, mindenki
egyszerre kezd el beszélni:
- A zarándok úton csak úgy eltűnt egy stáció...
- A városban a templom ablakait kiverték...
- A másik várban megbokrosodtak a lovak és több szolgálót is
megsebesítettek...
- Én lépteket hallottam egyik este a folyosóról....
- Elég legyen!
- csap az asztalra a kupájával Arden, amitől egyből csend lesz. - Ezek szerint nem véletlen esetekről van szó.
- ahogy körbenéz a hosszú, őszes szakálla kileng a mellkasán.
- Hogy volna
véletlen, hogy eltűnik egy, egy tonnás stáció? - lendíti magasba
kesztyűs kezét a terem végében álló, mindig haragos képű Hector.
- Nem lázadtak eddig
az arabok.. - hallani az asztal másik szélén élő, sebhelyes fejét
gondterhelten támasztó Erec félhangos elmélkedését.
- És ha nem lázadás?
- kérdezem.
- Akkor minek
nevezed a rongálásokat? - hallani egy másik, rekedtes hangot a hátam
mögül, mire az egész teremben rosszindulatú morgás söpör végig.
- Küldjünk ki egy
felderítő csapatot. - jön a hirtelen ötlet a terem másik végéből.
- Akkora távra? Há'
nem vót rajtad még eleget az a nehéz páncél? - utasítja el szinte egyből
Gorre, közöttünk a legidősebb, aki mindig Arden mellett ül az asztal főnél.
Kisebb suttogás támad, amiből egyaránt kihallani az
ellenkezést és az egyetértést.
- Kapnak lovat...
- kiabál be végül egy vékony hang.
- Az akkor is több
napi út oda-vissza - tart ki továbbra is az igaza mellett Gorre.
- Jól van. Akkor
javaslatokat kérek - zárja le a vitát Arden mielőtt beleinna a kupájába.
- Kettőzzük meg az
őrséget a várakban és a városban is. - tanácsolja Hector.
- Nem-nem-nem-nem
- hadarja másvalaki a hátam mögül - Sokan
vagyunk, de ehhez nem elegen.
Ezzel azonban zsákutcába értünk. Nincs több lehetőségünk,
mint kilovagolni és a sziklás résznél lévő arab várost leellenőrzi.
- Akkor ez eldőlt. Bodwyn, - mutat rám
Arden miközben feláll - szedj össze tíz
fős csapatot és két óra múlva indultok.
A fiatal lovak hatalmas lendülettel indulnak meg, ahogy
kitárulnak a nehéz fakapuk. Úgy húznak előre, mintha nem lenne akadály a sok
helyen süppedős homok, sem pedig a nyergekre aggatott vizes kulacsok, ételes
batyuk, könnyített pajzsok és szúrós pokrócok.
Szinte percek alatt megteszünk több száz métert, ezért kényelmesen
a nyeregbe ülve hátra fordulok, hogy szemügyre tudjam venni a vár mögött
terebélyesedő hatalmas várost:
A vaskos, ormótlan várfal ellenére jól látni a város közepén
magasra nyúló kincstár és raktárak ívelt tetejét, a mellettük lévő pék, kovácsműhely
és kocsma masszív nádtetejét, a templom túlzóan ívelt kupolájával együtt. Egyedül
a város szélére szorult lakónegyed nem bukkan fel, ugyanis az egyszintes, lapos
tetős házak nem nyúlnak túl a várfalon. A város már megszokott zaja idáig is
elhallatszik: az ökrök által húzott szekerek hangos zötykölődése, a piac
erőteljes moraja vagy a kovácsműhelyek fülsértő dübörgései. Ám ahogy balra
kanyarodunk, és célba vesszük a horizonton lomhán nyújtózkodó sziklákat, az
összes zaj és nesz elhal egy pillanat alatt, míg nem csak az arabokról, a
lovakról, a gyakorló téren szerzett tapasztalatokról való beszélgetés marad
közöttük.
Az út felét tesszük csak meg mielőtt leszállna az éjszaka.
Nem verünk tábort, csak egymásköré gyűlve leterítjük a pokrócainkat a homokba
és azon elfeküdve próbálunk meg pihenni. A lovaknak ételt és italt adunk,
magunk is eszünk egy keveset majd kijelölünk két embert az őrködésre.
A hajnal első sugarai előtt már úton vagyunk. A forróság
miatt egyre kevesebbet beszélgetünk, még a mellettem lovagoló Gail is néma,
pedig neki aztán mindig van mondandója. A lovak, ellenben velünk, rendesen
tudtak pihenni az éjjel, így délutánra végre felbukkannak a dombok sziklás
szélei.
-
Istennek hála. – mondja ki egy érces hang mögöttem azt,
amire mindannyian gondolunk mielőtt felcukkolva a lovakat olyan gyors vágtába
csapunk, hogy valósággal beleugrunk az árnyékokba. Újabb pihenőt tartunk itt: a
víz mostanra már folyik rólunk, forrónak érezzük már a vállainkat nyomó
láncinget, a jószágok pedig kimerülten zihálnak. Miután mindenki ivott és
megmosta az arcát, gyalog indulunk tovább.
A vöröses sziklák teljes káoszban törnek elő a földből: hol
hegyesen merednek a tiszta ég felé, hol járható, lankás utat alkotnak, míg
másutt összezárnak és kicsi, megközelíthetetlen szurdokot hoznak létre. A lenge
szél, ami eddig forrón simogatta az izzadt bőrünket, most hangosan sípol, ahogy
átpréseli magát a csúcsok és hasadékok között, még elviselhetetlenné téve ezt a
helyet.
Lassan haladunk, így az estét itt
töltjük. Most én jelentkezem az őrködésre. Az egyik kiálló szikra darabra ülök,
távolabb a többiektől. Nappal egész messze ellehetne látni, ám az éjszakák
korom sötétek, és az eget fényesen pöttyöző csillagok sem adnak elegendő fényt,
bármennyire is mutatnak csodálatosan. A törékeny csendet csak egy-egy távoli
neszezés, kaparászás vagy vadkutyák vonyítása töri meg, amik hamar el is
hallnak, magamra hagyva a saját légzésem egyenletes ütemével.
Kora reggel két ember itt marad őrizni a lovakat, míg mi,
többiek gyalog tesszük meg a maradék mérföldeket. Az utolsó meredek dombot is
megmászva azonban nem azzal találjuk szembe magunkat, amire egész eddig
készültünk:
A sziklák lábába mélyedő kicsi vályogházak, amik egy-egy
családnak éppen kényelmes otthont nyújtanak üresen állnak.
-
Hogy lehetséges ez? – suttogom
döbbenten: a legutolsó értesülésünk szerint ugyanis jó pár napja még itt voltak
az arabok...
Ekkor azonban egy halk, csörömpöléshez hasonló zaj üti meg a
fülünk. Meglapulunk mielőtt egy szó nélkül szétválnánk és eltűnnénk a sziklák
között.
Kisebb keresgélés után rátalálok egy viszonylag lankás
ösvényre, amin lemászva két, a sziklás hegyek árnyékát élvező ház közé jutok. A
rücskös falak azonban olyan közel vannak egymáshoz, hogy amint teszek pár
lépést előre, a láncvértem mélyen megkarcolja a falat. Aprókat lélegezve,
lábujjhegyen sikerül csak átpréselnem magam és eljutni a házak sarkáig. Szemben egy újabb ház áll, aminek egyik oldalát
majdnem teljesen eltakarja a leszakadt, kopottas fehér ponyva, amit valamikor
napellenzőként használtak. Kihasználom ezt a lehetőséget, és besietek mögé. Ekkor
azonban újra hallani a zajt, ezúttal közelebbről. Gyorsan elhal, de ez is elég
ahhoz, hogy rájöjjek, arrébb gurult valami. Pár percet kivárok aztán kilesek: a
rendezetlenül épült házak között vadul kacsázó utcát teljesen belepte a
széthajigált szemét, kint hagyott
agyagedények, kézzel szőtt kosarak és székek, amik között a homok egyre
vastagabban és vastagabban látszik megtelepedni.
Valamit már pedig elhajított valaki, szűkül össze a szemem gyanakvón, amikor pár házzal arrébb
egy kosár gurul ki az útra. Tudtam,
vigyorodom el elégedetten, majd megkerülöm a házat, hátha többet látok anélkül,
hogy el kéne hagyni a biztos helyemet. A kicsi vályogház hátsó, szedett-vedett
ajtaján túl azonban nem újabb házakat látok, hanem egy kisebb, sziklákkal
lerakott placcot, aminek a közepén egy gizda, fiatal fiú kotorászik a megmaradt
edények és az egyik házból kiszórt ládák között. Miközben keresgél folyamatosan
a tájat kémleli, és hol a ránézésre nagy méretű burkát igazgatja a fején, vagy
a vállán lógó íjat, ami folyton lecsúszik a keskeny válláról. Senki más nincsen
vele. Neki vetem a hátam a falnak és még mielőtt köröznék a vállaimmal
bemelegítés gyanánt, megpillantom Gailt az egyik szomszédos háznál. Bólintok
aztán a háta mögé nézve ő is bólint.
Előre törünk: magunk elé húzva a pajzsokat körbe vesszük a
fiút, aki annyira meglepődik, hogy nem hogy felsikoltani is elfelejt, de még a
hátán lógó íjról is megfelejtkezik.
-
Hol vannak a többiek? – szegezi neki a kérdést Gail,
minden bevezető nélkül.
-
Nem késő ezt a kérdést feltenni,
ser? – kérdez vissza pöszén – Talán ha kihúznátok a fejeteket a fényes páncélba
bújtatott seggetekből, már felfogtátok volna, hogy vihar közeleg.
-
Honnan van az íjad? – veszem át én a
szót, hátha több sikerrel járok, ám a fiú csak oldalra dönti a bekormozott
arcát majd gyűlölködve végig mér minket.
-
Azt hitted hagyjuk, hogy
megfertőzzétek a város és a világot a keresztény hitetekkel? – válaszol
kérdéssel ismét majd hirtelen szembe köp. Uwaine, a mellettem morogva ácsorgó
pocakos lovag erre tőrt ránt és a fiú torkának szegeti a vékony pengét. Az
ellenséges kamasz azonban ahelyett, hogy összerezzenne egy ismeretlen nyelven
motyogni kezd az orra alatt. A szemei kimerevednek, eltűnik belőle a fény és
csak bámul maga elé, pont mint az arabok első támadásánál, amiket láttam
rajtuk. Földbe gyökerezik a lábam a félelemtől, csakhogy a homok hirtelen
hullámozni kezd alattunk. A pajzsok alkotta fal felbomlik, Uwaine kezéből
kiesik a tőr, többen pedig elesnek, ahogy elkezd beszippantani a homok mindenkit.
A
futóhomok egészen a térdünkig magába szív, amikor megérzem az erős rozmaring
illatot, ami az éjszakai őrködés óta nem tisztul az orromból. Felnézek. A
fiúnak azonban már csak a fürge sziluettjét látom, ami egyre inkább eltávolodik
a sivatag felé.
A
homok megkeményedik, mi pedig kiássuk magunkat belőle. Döbbenten összenézünk:
direkt volt itt az a ficsúr...
-
Szétválunk, - adom ki a parancsot
miután összeszedtem magam – ti öten a városban mentek, mi pedig visszamegyünk a
várba riadót fújni.
Egy
szó nélkül a lovakért rohanunk, utána szétválnak útjaink.
Üdv:
Brukú
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése