Világdarabok - Kettő - Rozmaring illat

Sziasztok,

Elérkezett a követkő része a játéknak, amikor is kiderül, hogy az első részben megismert világnak milyen szereplői vannak. És hogy ez jót vagy rosszat jelent, barátokat vagy ellenséget, a most következő részből kiderül.

        Miután az egész napunk ráment arra, hogy a csata után eltakarítsunk mindent, tisztességgel eltemessük a halottakat és megtisztítsuk a fegyvereinket, a várfalra sétálok, Gailel a sovány, magas fiúval az oldalamon, hogy leváltsuk az őröket éjszakára.

Ahogy felérünk, Gail a lépcsőtől távolabbi pontra sétál, megáll az egyik lőrés előtt majd a sarkain hintázva nézelődni kezd, mint akire órákig tartó semmittevés vár. Nekem marad a lépcsőhöz közelebbi poszt. Kényelmes terpeszben megállok, kezemet a hátam mögé teszem és legelőbb a várudvart kezdem el figyelni.

          A porlepte, köves udvaron már csak egy-két pap sétál a fekete, látszólag kényelmetlen csuhában a vár legtávolabbi szegletében lévő, több szintes lakótornyok felé, ahol egyre több és több fény kezd pislákolni az apró ablakokban. A csendet már csak egy, szalmával megrakott fataliga nyikorgó hangja zavarja el, amit két szolga tol át a raktárból az istállók felé. Mögöttük, a gyakorló tér már kiürült, amit nem koptat ma már sem lovag sem pedig a fegyverhordozók, hogy összeszedjék a kicsorbult fegyvereket és megélezzék.

Megfordulok, rátámaszkodok a vastag falra és a tájat is végig kémlelem alaposan. A kopár horizont a sokszor elviselhetetlen forróságtól bizsereg megtáncoltatva a nap utolsó narancssárga sugarait. Az ég szürkülni kezd felette, magával hozva az első csillagokat, amiknek az erős, tiszta fényük már most előre jelzik, hogy hűvös lesz az éjszaka.

        - Hallottam, mi történt a minap. - szólal meg halk, rekedtes hangon Gail. Még mindig nem gyógyult meg a torka a két hete történt összetűzés során. - Ezek ugye készülnek valamire? - kíváncsiskodik felém fordulva. Szólásra nyitom a számat, aztán be is csukom. Kiráz a hideg a friss emlékektől. Nem csoda, hogy senki nem akar róla beszélni, mert magunk sem tudjuk, mihez kezdjünk a történtekkel. A fiatal fiú erre zavarba jön és habogni kezd, idegesen markolva a hátára erősített tegez vastag pántját. - Mármint senki nem akar beszélni erről és... és...

- Igen, minden bizonnyal. - válaszolom egy röpke pillanatra ránézve a szemem sarkából aztán újból a tájat kezdem el fürkészni. - Nem láttad, milyen fürgén mozognak, és az az arc, barátom, az az üveges, szenvtelen ábrázat... – erre a nyurga fiú izgatottan felém lép párat, elhagyva a posztját, belém fojtva a szót. Már szólnék is rá, hogy maradjon a helyén, amikor kaparni kezdi az ajtót alattunk valami.

    A recsegő hang erőteljes, gyors és kapkodva mar bele a fa kapuba, körmei pedig megcsikordulnak a vas pántokon. Azonnal a fal széléhez ugrunk, előrántom a kardjaimat, Gail pedig az íját. A fal tövében azonban semmit nem látunk. Értetlenül összenézünk, bólintok majd a fiú felhúzza az íjat és lő. A kaparászás tovább folytatódik. Újra lő, egészen közel a kapu aljba.

      Egy pillanatig semmi nem történik, de aztán hirtelen heves homok vihar támad, ami mint a mérges vipera elszabadul, erőteljesen megrángatva a nehéz faajtókat majd végig söpör a kapu előtt, a várfal mellett majd hirtelen felfelé csap és célba vesz minket. Nincs időnk eltakarni az arcunkat, olyan hirtelen támad meg és lepi el a szemünket, a szánkat elűzve a levegőt a tüdőnk elől. Köhögni kezdek, de a krákogásomat elnémítják a páncéljainkat végig karistoló, a palástjainkat recsegve megtépázó homokszemcsék. Gail térdre rogy, a kemény szikla talajt kaparja kínjában, amikor egyszer csak éles süvítés kíséretében szerte foszlik a homok vihar, újból kitisztul az ég, és az erős rozmaring illatot leszámítva, újból visszatér minden a normális kerékvágásba.

     Azonnal feltápászkodok, és miközben a szememből és a számból törlöm ki a keserű homokot kinézek a lőrésen: a szél továbbra sem mozog, a homokban sem állatok, sem pedig emberek nyomait nem látom. Egészen kihajolok, ekkor pillantok egy, a távolban a bokrok között eltűnő árnyékot.

Hogy nem vettük észre? Hogy hogy nincsenek nyomai? Döbbenten visszafordulok, és a várudvarra bámulok válaszokért, de már kettőnkön kívül senki nincs idekint. Gailre nézek, aki már a falnak támaszkodva ül és olyan rémült arccal bámul rám, mint amilyen rémült én magam is vagyok. Ettől pedig megkeményedik az arca és össze szorítja a rágóizmait. Ő is ugyanarra a következtetésre jutott: ezek ők voltak.

-               Mostantól minden árnyék, bokor és porszem gyanús. -  elfordulok és a tájra szegezem a szemem, ahol az az alak eltűnt. – Holnap korán reggel összehívjuk az Asztalt.

     

      Az első részt itt találjátok: Világdaragok - Egy, illetve a játék részletes leírását ITT  tudod elolvasni.        

    

     Szeretettel:

     Brukú 

Share: