Pisztoly bőrébe bújva

Shane dúdolászva az egyik kedvenc mesélje dallamát, keresgéli a gördeszkáját a nála kétszer nagyobb dobozok és zsákok között. A kora nyári nap magasan jár, így a tető ablakon keresztül csak úgy ömlik be a fény a fullasztó meleg padlásra. Szinte alig látni a padlót, annyi minden felkerült ide az évek során, mégis a pókhálókat leszámítve rendezettnek tűnik.

Újra kezdi a dallamot, ahogy át lavírozik a másik sarokba, hátha ott nagyobb sikerrel jár. A Shane kinőtt ruhái feliratú zsákok közt túrkálva azonban ráakad egy tölgyfa dobozra, amit figyelmen kívül is hagyna ha a doboznak nem lenne hívogatóan díszes a teteje, fémből a szélei, a zár és annak kicsit kampója. Felmarkolja, hogy aztán letegye az egyik könyv kupac tetejére.

...

Hirtelen rázkódni kezd minden. Felébredek, s már kezdem azt hinni, földrengés van, de aztán kinyílik a dobozom teteje... A harsány fényben meglátom Shane kicsi kerek arcát, barna kócos haját és kék szemeihez illő galléros pólóját.

- Óh... ez rosszabb, mint ha reszketne a főd. – rossz előérzet kerít hatalmába, hisz’ pont azóta rejtegetnek itt fönn, mióta megszületett Shane. Megacélozom magam, hátha annyira bele szorulok a karcsú formámra kialakított bélésebe...

           A fiú apró, húsos ujjainak ez azonban nem jelent akadályt. Tátott szájjal a magasba emel, s úgy dönt, hogy megvillanjon tiszta felületemen a napfénye. Megpróbálok kicsúszni a melegtől izzadó kezei közül, de öreg lomhaságom miatt semmire nem jutok. Ismét.

- Őrmester, fülest kaptunk a két bank rablóról. – kezdi hirtelen a játékot.

- Indulás. – válaszolja „mély” hangon. Aztán el kezd futosni, dobozokat átugrálni, engem pedig magával rángat.

Fut néhány kört majd elbújik az egyik rakás zsák mögött. Lábával kirúg, így feldönti a falnak támasztott síléceket.

- Willsont eltalálták! – kiáltja bele a kezébe, mintha csak egy voki-tokit tartana. Felemel, és a lépcső feljáróra irányít.

- Mit művelsz ott fenn? - felkiabál az anyja vékony, vidám hangján.

- Csak elkapok egy két betörőt, és jól lelövöm őket. – kiáltja vissza majd újból célra tart.

– Na, oszt felejtsd el.  – szólok rá miközben direkt lejjebb csúsztatom a csövem, hogy még véletlenül se arra célozzon, amerre akar.

- Hogy mit csinálsz? – sietős léptek zaja hallatszik - Azonnal dobj el mindent, és gyere ide. – anyja hangjából a rémület egyre jobban kicseng.

- Hallgass anyádra... – kontrázok rá, de félbe szakít.

- De hát Anya... úgy sem találom a gördeszkát – panaszkodik elnyújtva a szavakat.

- Ott van a mögötted lévő sarokban, a szétesett pingpong asztal mögött. És most tünés innét, neveletlen kölyök. – ripakodok rá egyre türelmetlenebbül.

- Bamm- bamm – utánozza a lövés hangját, majd fedezékbe bújik. Aztán úgy csinál, mint aki ki cseréli a tárat majd megpróbálja felhúzni a kakast.

- Atyám, most segíts! – imádkozom, hogy legyek elég rozsdás és ne működjek.

- SHANE – ordít az anyja hisztérikusam  a lépcső aljáról. – HA MOST AZONNAL NEM JÖSSZ LE, NEM KAPSZ EGY DARAB FAGYIT SEM A NYÁRON.

A fiú annyira azzal van elfoglalva, hogy két kézzel hogyan tudná felhúzni a kakast és egyszerre megtartani engem, hogy nem válaszol.

- Shane. Shane! – sikerül valahogy felhúznia a kakast. – Nem fogom tudni vissza tartani a golyót, nem vagyok fiatal.

- Kérlek kölyök, ne tedd! – könyörgök, ahogy ismét a feljáró felé tart, folytatva a fegyver harcot.

A lépcsőfokok megnyikordulnak... Előbb egy, aztán mégegy... Igyekszem kilökni a pöcköt, ami megtartja a táram. Aztán hallani az anyja halálra ijedt zihálását. A pöcök nem mozdul.

- Fiam, hallottad? - mostmár alig pár méterről érkezik a kérdés.

        A fiú felocsúd anyja fenyegető hangjára, s még mielőtt az fel nézne a padlásra, elhajít a sarokba és valósággal vigyázba vágja magát.

Share: