A szürke égből az eső egyre sűrűbben
hullik. Hideg cseppjei keményen csapódnak koszos arcomnak, vékony hálóingemnek
és a sáros, meztelen lábaimnak, amik reszketve próbálják megvetni magukat a
nyálkás máglyarakáson. Az apró kis faházak előtt kialakított kicsi téren, ezernyi
ember figyel mocskos, zsákszerű ruhájukban. Ki megvetően, ki sajnálkozva. Még
azok is, akiket barátoknak vagy családnak hittem...
A felismerésre mérgesen megrántom a
csuklóimat, de a szorosan köré tekert kötél nem enged, helyette vért fakaszt a
feldörzsölt bőrömből. Újból megrántom, mire a lapockáimnak feszülő oszlop
megremeg, és megüti a hátam. Kimerülve fújtatok, amitől a velem szemben álló
hóhér hátrébb lép egy lépést. Rá nézek a nagydarab, kövér férfire, de az egyből
elfordítja borostás fejét, és inkább a kezében lobogó fáklyát kezdi el bámulni.
Én is a lángokba nézek, s arra gondolok, bár elaludna. Mire pislogok egyet már
csak a parázs serceg az esőben. A férfi tátott szájjal dobja el a fáklyát.
-
Boszorkány. – ordítja torkaszakadtából miután sikerül
össze szednie magát. – Láthatta mindenki. A puszta tekintetével eloltotta a
tüzet.
-
Égessük
meg. Halál rá. Az ilyennek pusztulnia kell. Megölheti a gyerekeinket. –
hallatszanak a dühös hangok a tömegből. A farkast könnyű szerrel megöltem,
amelyik rám támadt előző este a téren... egy gyerek aligha okozna akadályt. - tehetetlenül
megcsóválom a fejem. -De mégis mit érnék el vele? A puszta önvédelem miatt
képesek máglyára vetni.
- Sosem használtam ellenetek -
akarom mondani a védelmemben, de egy nagyobb forma kavics akkor erővel csapódik
a fejemnek, hogy a sötétség egy pillanatra magával ragad, belém fojtva a szót. Megrogynak a térdeim és kificamodik a vállam,
amitől egyből fel riadok. A csapzott férfit könnyű kiszúrni, ahogy dühtől
csorgó nyállal egy újabb követ tart a kezében. Elég csak rá néznem és a kő
tehén trágyává válik majd úgy betelíti az arcát, hogy öklendezni, fulladozni
kezd, a tömeg pedig undorodva tisztul el mellöle.
- Ostobák. – rázom meg a fejem
sajnálattal vegyes gyűlölettel.
A hóhérnak ennyi időre volt csak
szüksége ahhoz, hogy össze szedje magát és meggyújtsa a fáklyát. Ezúttal
határozott léptekkel szeli át a kettőnk közötti távolságot.
-
Nem könyörögsz boszorka? – kérdése inkább kijelentés,
de ügyet sem vetek rá. Nem fogok könyörögni, vagy még jobban megalázkodni
bármennyire is félek a haláltól. Nem az én bűnöm az, hogy a világ féli a
magamfajtákat.
A férfi
torkából görcsös nevetés tör fel, ahogy lángra kap a máglya alsó része. A tűz az
eső ellenére is utat tör magának, és mohón rágni kezdi a legalsó, vékony fakupacot.
Forrósága máris perzselni kezdi a lábujjaimat, ezért igyekszek lábujjhegyre
állni.
-
Látjátok emberek? – fordul az éljenző tömeg felé,
magasba tartva a fáklyás kezét. – Így jár az, aki ilyen korcsnak születik. Ki
kell irtani mind egy szálig, mert csak veszélyt hoznak ránk. – A tömeg válaszul
ritmusosan megtapsolja. Undorító... –
nyugtázom a most már vállig érő vörös lángok mögül figyelve. Most, hogy a tűz
teljesen körbe vett, a forróság elviselhetetlen. Izzadok és a bőröm le akar
olvadni a testemről. A levegő egyre nehezebb a füsttől és a koromtól, ami nem
csak a tüdőmet, a szemeimet is marja. Remélem előbb fulladok meg, fohászkodom
némán, mint a lángok zabálják le a húst a csontjaimról.
Nincs
szerencsém. A füst alább hagy, hogy teret engedjenek a fejem fölé csapó, vad
lángoknak. Most már mindenem pokolian szúr és fáj. Az ajkamba harapok, hogy ne
sikítsak fel, ahogy meglátom a szoknyám rojtos végét parázslani, hosszú vörös
hajamat pedig perzselve felpöndörödni. Hiába próbálok egyenletesen lélegezni a
fájdalom egyre csak erősödik, s leránt a lábaimról. Ízületeim ropogva próbálják
megtartani vergődő testemet miközben a parázsban taposva próbálok újra, meg újra
talpra állni. Vissza nyelem a feltörni vágyó kiáltást, s inkább a szürke ég felé
fordítom a fejem. Az utolsó amire emlékezni akarok az a mogorva ég legyen, minthogy
ezeknek az embereknek a mocskos arca.
A sötétség egyre
gyorsabban húz magával, fenyegetve az ájulással. Már nem hallok mást csak a ropogást, a sercegést
és nem látok mást, mint a behunyt szemem előtt táncoló csillagokat. Ahogy felpattannak
a szemeim, úgy a körülöttem ugráló lángok is felrobbannak, felgyújtva a környező
házakat és a pajtákat.
Erőszakosan ragad magával az üres
sötétség, ahol a halál vár rám. Felém nyújtva rothadó karját, és én végtelenül
kimerülten rogyok rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése