2017. november 21., kedd

, ,

Két világ - Első rész


Sziasztok, 

Először is bocsánat, hogy így hetekre eltűntem. Beköltöztünk az új házunkba :) Ugyan egy hete történt, a teendők továbbra is végtelenek és a szolgáltatóval is gondok vannak, de totál megérte a rengeteg meló. :3 Mostmár egyre többet fogok tudni papír, illetve gép elé ülni és hozni a jobbnál jobb regényeket, talk show-at és kihívásokat.

Köszönöm a megértéseteket és türelmeteket. 



 Az emberiség általában ilyen is, meg olyan is. Például zsugori, önző, irigy tudatlan, együgyű és gyáva. De kedves is, okos, barátságos, megbocsátó, gondoskodó és nagy lelkű. Minden nem fér bele mindenkibe. – Jonas Jonasson




Prológus

      Faelwen lassan kezdi megszokni a bokor tüskéinek szúrását a karjaiban és a lábában. Egy ideje már figyeli a nyüzsgő város mohával és futónövényekkel benőtt sziklás kijáratát és az előtte masírozó katonákat, akik lassítanak díszlépéseikenés megállnak a bejárat előtt. Abban a pillanat, hogy nem mozognak szinte bele olvadnak a szikla egyhangú szürkeségébe és a futónövények barna színébe: öltözékük nagy része ugyanis gondosan kiképzett bőrből áll, míg fényesre csiszolt páncélt egyedül a mellükön és fejükön hordanak. Fegyvereik karcsú pengéjű tőrökből állnak, amiket könnyű forgatni és a derékra erősített bőrtokjukban még a mozgásban sem akadályozzák őket. Alaposan körbe néznek aztán bonyolult kézmozdulatokat váltanak egymással majd egy szó nélkül egyszerre indulnak tovább.
     Faelwen visszafojtott lélegzettel figyeli, ahogy peckes léptekkel elmasíroznak előtte. Azonban minden lépéssel, ahogy távolodnak a lányban a vészjósló hang egyre erősödik, ami reggel óta figyelmezteti, hogy súlyos büntetést fog ezért kapni. Nagy levegőt vesz, amit lassan fúj ki, majd megveti a lábát a talajban: a nővérének segítségre van szüksége. Kipattan a bokorból és meg sem áll a kijáratig.

1, Dorian

         A magas fák egyenes, helyenként egészen vastag törzsükkel nyúlnak a kék ég felé, sok helyen beárnyékolva az alattuk csoportosuló, élénk zöld cserjéket, bokrokat és apróbb páfrányokat. A szél egyáltalán nem fúj, így tisztán hallani a különféle madár dalokat, ahogy végig söpörnek a terebélyes erdőn, majd lágyan bele olvadnak a távoli patak halk csobogásába.
A meghitt idilli hangulatot azonban egyre erősebben űzi el a harminc fős kiránduló osztály hangos duruzsolása és nevetgélése. A rajztömbökkel és ecsetekkel felszerelt diákok, csorda módjára haladnak az erdő távolabbi szegletében felállított tűzrakók és faragott padok felé.
       - Hát, gyerekek, én csalódtam ebben a Darrelben. - jelenti ki lehangoltan Mark, aki épp előhúz egy energiaitalos dobozt az oldalán lógó szövettáskájából. - Hogy veszthette el a póker játszmát?
- Már az előző alkalommal is nehezen ment neki. - válaszol a sor végén zsebre tett kézzel, lehajtott fejjel andalgó Trevis.
- Mondtam, hogy ne fogadj rá.  - fedem meg bekapva a szendvicsem utolsó falatját miközben a szalvétákat a hátsó farzsebembe gyömöszölöm. Mark erre megforgatja a szemeit.
- Mert aztán a ti játékosotok sokkal jobb volt, nem?! - néz rám gúnyosan az üdítős doboz mögül - Tudod, milyen fejet vágott végig? - vékony vonallá préseli az ajkait, az orr lyukai kitágulnak és meresztgetni kezdi a szemeit a levegőbe emelt kezei és a képzeletbeli játékosok között anélkül, hogy a fejét megmozdítaná. - Ilyet. És tudod, mikor vág ilyen pofát valaki? - mutat ránk tudálékosan, mi pedig igyekszünk visszafojtani a nevetést. Az ajkamba harapva rázom meg a fejem. - Akinek a torkán akadt az utolsó falat. - Egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. Tényleg ez volt a póker arca annak az új játékosnak, akire fogadtunk és aki nyert is.

      Már éppen kiállnék a játékos fura stratégiája mellett, amikor utolérve az osztály kígyózó sorát, elérkezünk egy íves kanyarba, amin befordulva eláll a lélegzetem is: a fák lombkoronái itt már szorosabban zárnak össze, amitől olyan érzésem támad, mintha egy alagútba tévedtem volna. A nap forró sugarai innen már teljesen kiszorultak, amitől a futónövények és a páfrányok dúsan beleptek már mindent: a levelekkel sűrűn befedett utat, a fák görbe törzseit, de még az út mellett elhelyezett információs táblákat és kukákat is.
      Lenyűgözve füttyentek egyet aztán a többiek fuldokló nevetését hallgatva lassan körbe fordulok, és hátra menetben folytatva az utam alaposan körbe nézek. Ekkor figyelek fel egy apró villanásra. Megállok, és a növények közé hunyorgok. A halvány fény ismét felvillan, majd hamar el is hal.
- Fedeztek egy kicsit? - kérdezem izgatottan, le sem véve a szemem a fényről, letérek az ösvényről. Mindig is arról álmodtam, hogy egyszer találok valami igazán értékeset, mondjuk második világháborús töltényeket vagy fegyver maradékokat.
- Mi lett ennyire sürgető, Do? - kezdi a cukkolást Márk.
- Ez van ha erős a reggeli kávé. - kontráz rá Trevis egyből.
- Csak fedezzetek, jó? - sóhajtom, de már az egyik mellig érő bokor előtt állok és a ráakaszkodó borostyánokkal együtt tolom arrébb az ágait az útból mielőtt belépnék a dús növények közé.
       Több tucat ágat tolok el magamtól, bújok át alattuk vagy éppen kerülöm meg, mire észbe kapok és már a lustán fel- fel villanó fény előtt állok. Az azonban sokkal érdekesebb bármilyen fegyvernél: az avarban egy sötétbarna gomba lapul, aminek széles karimájában a sárgás fény úgy örvénylik, mint őszi éjszakákon a köd. Leguggolok, és már nyúlok is a hűvös avarba, hogy elsöpörjem az útból, amikor nem messze tőlem valami a földre zuhan.
- He...helló? - kérdezem az ijedtségből elvékonyodó hangon. Senki nem válaszol, ezért lassan hátra nézek a vállam felett. Mondd, hogy nem egy medve, mondd, hogy nem farkas, légyszi, fohászkodom magamban. - Van itt valaki? - a kérdésemre azonban halk neszezés a válasz. Hatalmasat nyelek, de azért teszek pár bátortalan lépést előre, a hang vélt irányába, amikor feltűnik egy barna szövettáska a földön. Mintha Markon láttam volna reggel ezt a táskát, tűnődök el, de mégis mit keres itt?
     - Mark, nem úgy volt....? – kezdem, de amint megkerülöm a szemközti fát el áll a lélegzetem az elém tárulkozó látványtól.

2,  Faelwen

     A fásszárú növény, háromszög formájú levelei hangosan zörögnek, ahogy a lány gyökerestül kihúzza a földből, becsomagolja egy szélesebb levélbe, majd elteszi a durva szövetből készült táskájába. Gondosan betemeti a lyukat, majd tovább siet az utolsó hozzávalóért. Bármennyire is fél a következményektől, hogy kiszökött és mert fényes nappal van idefent, mégis elégedett magával, hogy ilyen rövid idő alatt ennyi gyógynövényt összetudott szedni, ráadásul végre élesben is hasznát veheti annak, hogy megtanították a különböző gyógynövények ismeretére, előfordulási helyére és felhasználására, és arra, hogy olyan hangtalanul és gyorsan mozogjon az erdőben, mint egy apró őzike.
     Elérkezik a vörös bogyós, fényes levelű bokrokhoz, amin túl már csak pár méterre vannak a vérzést csillapító gombák. Lassít léptein, hogy kifújja magát, csakhogy a nyugodt, megérdemelt pihenést elkergeti egy erőteljes morajlás szerű zaj. Azonnal beveti magát a legközelebbi bokor mögé épp pár perccel az előtt, hogy megjelenne az egyik turista ösvényen a több tucat gyereket számláló csoport. Kígyózó, szedett-vetett sorban haladnak keresztül az erdőn, elől egy idősebb nő sétál, hátul viszont három fiú, akik folyamatosan lemaradnak.
      Faelwen gyűlölködő vicsorral figyeli őket, az embereket, akik úgy trappolnak végig a terepen,  mintha ők lennének itt az uralkodó faj. Még csak az sem érdekli őket, hogy a környék összes állata halálra rémült miattuk. Hátat fordít nekik, aztán az ellenkező irányba fordulva folytatja az útját.
      Dühe és undora jó néhány méter után csillapodik csak, amikor már a mohával fedett fa közelébe ér, amit eddig keresett. Az utolsó hozzávaló ugyanis a tövében nő, mélyen az avar alatt. Pár gyors lépéssel a szomszédos fánál terem és már épp lépne ki annak takarásából, amikor észre vesz egy, a gombák mellett csendben guggoló fiút. A lány döbbenten lefékez, de ezzel a lába megcsúszik és bele szorul két kiálló gyökér közé, amitől kificamodik. A földre zuhan, és megnyikkan fájdalmában.
- He - helló? - hallja a rémült, nyivákoló hangot percekkel később. A lány magában szitkozódva beharapja az ajkát miközben megpróbál óvatosan a fa mögé húzódni. - Van itt  valaki? - érkezik jóval közelebbről a remegő hang, így a lány megpróbálja bele préselni magát a fa redőibe, hogy minél kevésbé látszódjon.
- Mark, nem úgy volt, hogy...? – kezdi a férfi hang immáron bátrabban, de ahogy megkerüli a fát és meglátja a lányt, elakad a szava.

3, Dorian

      - Öm... – nyögöm meglepetten miközben körbe pillantok, hogy tényleg jól látok-e: a földön, a fa tövében egy alacsony, vékony lány ül, aki igyekszik bele préselni magát a fába és láthatatlanná válni. Amint meglát abbahagyja a mocorgást és minden erejét összeszedve felém fordítja a fejét. A félelemtől teljesen megmerevedik, még a heves zihálását is igyekszik visszafojtani, ennek ellenére éjsötét, fekete szemeit, amikből majdnem kiszorult a szemfehérje, rám szegezi majd úgy járatja végig rajtam, mintha most látna először embert. Még az sem zavarja, hogy a különböző vastagságú tincsek bonyolult formákkal és fonatokkal összefogott, kócos, mogyorószín hajából kiszabadult tincs az arcába lóg.
- Szia...? –  köszönök végül miközben tanácstalanul megvonom a vállaim. A lány azonban ettől az egyszerű mozdulattól rémülten hátrálni kezd, mintha csak bántani akarnám őt. A nagy kapkodásban maga alá gyűri a hatalmas lapulevelekből és indákból szőtt ruháját és egyből el is tépi. Mintha fel sem tűnt volna neki tovább löki magát a földön, amikor is fájdalmában felszisszen, és az egyik lábához kap. Ekkor látom csak, hogy az egyik bokája kificamodott, jócskán felduzzadt és már megjelentek a lila foltok rajta. Én is felszisszenek, de aztán megemberelem magam, hogy ne látszódjon az arcomon, milyen csúnya a sérülés és inkább leveszem a hátizsákot a hátamról, hogy előtúrjam a belé gyömöszölt dzsekit, és azzal polcoljam alá a végtagot. Éppcsak kicipzárazom a fekete táskát, a lány halálra váltan felsikolt: hangja mélyről jövő, rettegéssel teli, amitől egy percre elnémul az egész erdő.
- Nyugi, no para. – csitítom mielőtt lassan kihúzom a dzsekit a táskából megmutatva, hogy  teljesen ártalmatlan. A lány alaposan megnéz magának, de nem szól. Olyan sokáig bámul, hogy azt hiszem nem is tud beszélni.
- Hagyj békén! - találja meg nagy sokára a hangját miközben megint hátrébb húzódik.
- De hát megsérültél. - mutatok a sérült végtagra, ám válaszul Faelwen csak sokat mondóan megforgatja a különös szemeit, majd összeszorított fogakkal közelebb húzódik a fához és neki veti a hátát. - Csak segíteni akarok...
- Ugyan miért tennéd? - szakítja félbe a fiút indulatosan - Még csak nem is ismersz!
- Óh, ha ettől jobban érzed magad: - meghajolok eljátszva az illedelmes embert - A nevem Dorian, utolsó éves vagyok a Charles Green gimiben. Most már ismersz,  - vigyorgok önelégülten - úgyhogy eltudod végre fogadni a segítségemet. 
       A lány  azonban megrázza a fejét, felveszi a táskáját a földről és a hátát neki nyomva a fa mohás törzsének feltápászkodik egy lábra. - Most mit csinálsz?
- Eltűnök innen, és neked is azt kéne tenned. – válaszol anélkül, hogy akárcsak rám nézne.
- Figyelj,– kezdem a győzködést - itt az osztályom a... - de elharapom a mondatot, ahogy a lány határozottan eltolja magát az eddig támaszt nyújtó fa törzsétől és megpróbál sétálni, csakhogy az első lépés után visszaesik a földre.  Pár lépéssel mellette termek, hogy a karját megragadva óvatosan felsegítsem. Épphogy hozzá érek a lány vadul fújtatni kezd, kitépi a vékony karját a kezeimből, amit aztán úgy szorít a mellkasához, mintha savba mártotta volna.
      Ösztönösen magam elé emelem a kezeimet, mintha csak fegyvert fognának rám miközben a karját pánikszerűen vizsgáló lányt figyelem. Ebbe meg mi ütött? Nem nyúltam bele semmibe, főleg nem mérges szömörcébe. Vagy igen? Agyalok valami megoldáson, ami megmagyarázza ezt a fura viselkedést.
     Már épp hangosan is megkérdezném, amikor nagy zajt csapva felbukkan a távolban két osztálytársam. Valamin hangosan nevetnek, miközben sorra dobálják el a szotyihéjakat és a csipszes zacskót. Nem látni az arcukat a távolság és a fák miatt, ezért feléjük fordulok, és már hadonásznék a kezeimmel, hogy magunkra vonjam a figyelmüket, amikor Faelwen megragadja a lábamat, leránt a földre és rátapasztja a kezét a számra. Annyira megijedek, hogy mozdulni sem merek, csak bámulok a ziháló lányra, aki reszkető kezeivel úgy ér hozzám, mintha forró parázsból lennék.
      Egészen addig vár, míg a többi fiú el nem sétált a közelünkből, akkor azonban vadul elrántja a kezét, hátra hőköl és mély döbbenettel az arcán maga elé mered. Ülőhelyzetbe nyomom magam és bosszúsan a többiek után nézek.
-  Ez meg mi volt?! – értetlenkedek miközben lesöpröm magamról a nyirkos leveleket.
-   Nem kell még nagyobb feltűnés. – szűri az összezárt fogai közül.
- Hát pedig pont azt csinálod ezzel a hősködéssel. – bökök rá a mutató ujjammal a levegőben, nyomatékosítva a fura viselkedését.
- Nem hősködök, - elvörösödik és vonallá préseli a száját - csak arról van szó, hogy... – megakad, majd nagy levegőt vesz és lassan kifújja - nem láthatnak meg az emberek. - Már nyitnám a szám, hogy rázúdítsak újabb tucat kérdést, de megelőz: - Szerinted miért próbáltam elbújni előled is, hah?– hajol fenyegetően közelebb. Olyan vadul fúrja belém a fekete feneketlen szemeit, hogy szinte felnyársal. Mégsem ijedek meg, sőt szórakozottan elmerengek a lányon: a mogyorószín hajába kúszó zöld tincseken, amik akkor bukkannak csak elő, ha a levelek közül rásüt a nap egy kósza sugara, a cirádás végű, apró fülein, amiket még csak most veszek észre, pisze orrán, amin halvány szeplők csoportosulnak majd vonulnak végig a porcelán fehér bőre alól enyhén kiemelkedő arc-és homlokcsontján.Valami megfoghatatlanul vad és veszélyes van benne, amitől félnem kéne, mégsem tudom elfordítani a fejem és levenni gyönyörű arcáról a szemem.
       Faelwen látva, hogy nem rémít meg, ezért megadóan leereszti a vállait és megköszörüli a torkát, de ekkor látványosan megfeszülnek az izmai, elkerekednek a szemei, a kezeit pedig a földbe túrja, mint aki felfigyelt valamire, amit én nem vettem észre.  Pár pillanatig nem mozdul, még levegőt sem vesz, de aztán szentségel egyet és elkezd talpra kászálódni.
- Bújj el, Dorian. – és már talpon is van ugrásra készen. Én mégsem mozdulok. Egyszerűen nem tudom eldönteni, hogy most így próbál rám ijeszteni vagy ez is csak a furcsa viselkedése miatt van.
    A merengésből a mögöttem lévő fába csapódó nyílvessző hatalmas csattanása térit magamhoz. Azonnal talpra ugrok és Faelwen felé rohanok, aki botladozva már futásnak eredt. Megragadom az egyik felkarját, hogy a nyakam köré teszem és  támogassam, ő viszont szinte egyből le akar rázni magáról. Nem engedek neki, tovább húzom magammal, azonban néhány méter megtétele után zihálni kezdek és egyre többször botlok meg, míg a lány rutisan kerülgeti az akadályokat még sérült bokával is. Megpróbálok váltani a fogásomon, de elkések: előbb érünk az erdő sürüjébe, ahol  a fák és a bokrok szinte egyből akadállyá vállnak: az ágak hol megcsípik a bőrömet, akár egy ostor, hol bele marnak a karomba, a nyakamba, a lábaimba. Az éles fájdalomtól káromkodni kezdek, amit egy újabb nyílvessző szakít félbe, ahogy hangosan elsüvít mellettem és fúródik bele egy vakondtúrásba a lábam mellett.
      Ösztönösen lebukok, de ezzel el is vesztem az egyensúlyom és elesek. A levelek magasra repülnek körülöttem, ahogy bukfencezve megállok a puha avarban. Kitörlöm a földet a szememből és a számból majd a lány után nézek, aki habár lassított a tempón egyre inkább tova tűnik. Ekkor reccsenést hallok a hátam mögül. Ijedten hátra nézek, így megpillantok egy, a fák egyenes törzsei között fürgén mozgó, magas árnyékot, ami megállíthatatlanul közeledik. 
       Egészen addig nem tudtam, hogy mennyi szufla van bennem, mígnem úgy pattanok fel és rohanok tovább, mint egy nyúl. Hosszú méteren keresztül kitart ez a lendület, ekkor azonban éles fájdalom  hasít az oldalamba és a lábaim izzani kezdenek a megerőltetéstől.Ezen azonban az útra dőlt fa és az alatta szét tört bokor sem segít.Összeszorítom a fogam, a tenyereimet a fára fektetem és megpróbálom a lábaimat oldalra kilendítve átugrani az akadályt. A kezeim megcsúsznak a nyirkos fatörzsén így nagy puffanással érek a földre egy murvás útnak látszó kis ösvényen.
     Az eddig egyhangú erdő most hirtelen egy romos várossá alakult, ahol kőmaradványok egész tucatjai vívnak harcot a rájuk rontó futónövényekkel és az időjárással. Ahogy befutok közéjük, feltűnik a szabályos elhelyezkedésük, az egyforma négyzet alakú alapjuk, egy-egy málladozó lépcső sor és boltív.
Shhh...
Hallom ismét a nyílvessző fenyegető hangját, azonnal behúzom a nyakam azonban most nem engem vesz célba, hanem az előttem menekülő lányt. Faelwen viszont egy ügyes mozdulattal kitér előle aztán kecsesen be vetődik egy öreg kút mögé, amit eddig nem vettem észre. Végül is ez egyenlőre az egyetlen menedék, villan át az agyamon és fogcsikorgatva megteszem a maradék métereket.
      Csúszva érkezek meg a megsüllyedt betongyűrű mögé. Alig kapok levegőt, a lábaim mostanra már zsibbadnak a fájdalomtól és csillagokat látok a megerőltetéstől, mégis megemberelem magam és a lányra nézek. Faelwen kevésbé zihál, egyedül az izzadó homloka és az elsápadt arca mutatja, hogy végig rohant egy egész erdőn. Szólásra nyitja a száját, de be is csukja, ahogy elkerekedett szemekkel a hátam mögé bámul. Felfigyelt valamire. A reakciója megijeszt, ezért hátra nézek a vállam felett: a sűrű növényeket immáron két testes árnyék söpri el durván maga elől az útból és közeledik nagyon gyorsan. A lány felpattan, megmarkolja az öreg kötelet és el kezd sietősen lemászni a kútba.
      A kút annak ellenére, hogy félig meg van rogyva, sok helyen szét töredezett már, fából készült teteje pedig korhadt és jóformán csak a ráhullott fadarabok, meg a pókhálók fogják össze, meg sem moccan a lány súlya alatt.
- Csak viccelsz... - suttogom zihálva és kicsit kidugva a fejem a fedezékből - nem fogok Samarával együtt lubickolni! - ekkor egy nyíl pontosan egy centire az orromtól fúródik a tetőt tartó oszlopba.
- Nem szökhetnek el! – hallatszik az erőteljes parancs, a fiú pedig egy pillanatra észre vesz egy fémes vállvértet megcsillanni a levelek között.
      - A szentségit! - szitkozódok, ahogy rájövök, katonák elől menekülünk és nem holmi suhancok elől. Behúzott nyakkal megmarkolom a kötelet majd  én is mászni kezdek.

Voltatok már úgy, hogy rosszkor voltatok rossz helyen? Hogy segíteni akartatok, de ezzel magatok is bajba kerültetek?


Üdv:
Brukú

Share:

2 megjegyzés:

  1. Kedves Brukú!

    Nagyon élveztem olvasni az első fejezetet! :) Amiket eddig olvastam tőled, nekem ez tetszett közülük a legjobban.

    Mozgalmas volt, vitt előre az esemény, de úgy, hogy közben kicsit elkezdhettük megismerni a szereplőket, a helyszínt.

    Kreatív ez a két személyre/szemszögre lebontott szerkesztés, szerintem sokat dobott rajta, hogy nem egyszerűen lineárisan írtad meg. Ami még bónusz, hogy mindig tiszta, egyértelmű, mit látunk, kinek a szemszögéből látjuk. Ez így leírva lehet, hogy meglepő, de nemegyszer találkoztam már olyan munkával, ahol csak pislogtam, hogy most épp ki is csinál micsodát? Itt ilyen nincs.
    Ami nekem szokatlan volt - bár meglehet, létező írói fogás, vagy ha nem, hát most megalkottad -, hogy az egyik szereplő esetén E/3-ban követjük az eseményeket, a másiknál viszont E/1-ben. Talán ezzel akartad érzékeltetni, hogy ő a főszereplő? Nekem ez így először kicsit furcsa volt, mert hát eleve van egy váltás már azzal, hogy nézőpontot változtatsz, de így még az elbeszélésben is. Egyébként nem rossz, csak - nekem - szokatlan. Ezzel kapcsolatban egy észrevétel, amin egy újabb átnézés segíthet: Akadnak benne olyan mondatok, Dorian részénél, amikor kiesel az E/1-ből. Pl. "...- szakítja félbe a fiút indulatosan..." írod ott, ahol Dorian van a soron, és ő végig E/1-ben beszélt. Ezekre figyelj!

    Ezen kívül vettem még észre kisebb "logikailag hibás" megfogalmazásokat. Ilyesmire gondolok, mint az elején, amikor a pókerről beszélnek: "És tudod, mikor vág ilyen pofát valaki?" - kérdezi Mark, majd megválaszolja a saját kérdését: "Akinek a torkán akadt az utolsó falat." Bár az kimondottan jó tud lenni, néhány írós könyv fel is hívja rá a figyelmet, hogy az ember sokkal szebben, értelmesebben, bonyolultabb mondatokban kommunikál írásban mint szóban, és az is az életszerűséget növeli, ha vannak félremondások, félreértések a szereplők szóbeli kommunikációjában, de ha nem telik el sok idő, a saját kérdésénél szerintem nem reális, hogy a mikor kérdésre akivel válaszol. Szóval ha nem ilyen élettelivé tétel volt a célod, szerintem ezt javítsd majd át.

    A helyesírás már sokkal jobb, mint korábban, csak így tovább! ;)

    Ami még nagyon tetszett, hogy odafigyeltél, hogy akár az apróbb történések is másként szűrődnek le a két különböző szempontból: Míg Dorian hellóját ijedtségtől elvékonyodottnak írod le az ő részében, Faelwen rémült nyivákolónak hallja.
    Hmm, jól vettem észre, hogy míg a lány külsejét megtudjuk, Dorianét viszont nem? (Tegnap olvastam az írást, nem rémlik a fiú kinézetének leírása. De lehet, csak én nem találom, akkor viszont bocsi.) Mindenesetre ha az tényleg nincs benn, nekem az kicsit hiányzik. (Vagy tényleg csak én vagyok feledékeny. :$ )

    És ha jól látom, nem csak a történelmet szereted, hanem a biológiát is. ;) Legalábbis igen szemléletesen írtad le a növényeket, tetszik. Meg az is, hogy ennek ellenére nem féloldalas ecsetelést olvashattunk az erdő flórájáról, ami jelen esetben esélyes, hogy megakasztotta volna a történet lendületét. Szerintem jól megtaláltad az egyensúlyt.

    Mindent összevetve: Tartalmas, érdeklődésfelkeltő első fejezet lett. (Vagy első három, ha úgy nézzük.) Kíváncsian várom a folytatást!

    További szép estét!

    Üdv:
    Lia

    VálaszTörlés
  2. Szia Lia,

    Köszönöm, hogy elolvastad és, hogy véleményezted is.

    Hűha, azt sem tudom, hol kezdjem :D
    A narráción sokat gondolkodtam, de mivel szerettem volna különbséget tenni a két szereplő között pl, hogy Dorian ijedten hellózik az erdőben addig a tünde ezt nyivákolásnak hallja, egyértelmű volt a választás. Az azonban, hogy a lány szemszögéből milyen személyben írjam az meg jött magától, de remélem, hogy nem zavaró.

    Nem, nincsen benne Dorian leírása, mert az a következő részben lesz.

    A megválaszolom a kérdésemet, az életszagú akart lenni, ugyanis a való életben én is szoktam így beszélni. No nem kell félre érteni, nem vagyok skizofrén, de pl humorizáláshoz nagyon jól jön. :D

    Igen, szeretem a biológiát, jobban mint a történelmet. (Lia ezt a Világdarabok kihívás-sorozatra megírt regényeimre vonatkozóan mondta, ami a Terjengős menü pont alatt elérhető). Örülök, hogy megvan az egyensúly, és nem lett unalmas a leírások miatt.

    Jó volt olvasni, hogy tetszett az első nagyobb rész. :3
    Nem sokára hozom a folytatást.

    Puszi:
    Brukú


    VálaszTörlés