2017. július 20., csütörtök

Acrobanelo Blogger kihívás - Egy



 Sziasztok,

Pár hete találtam rá erre a kihívásra ITT, ami már az első sorok elolvasása után nagyon megtetszett. Nem csak azért, mert egy újabb challenge hanem, mert ki tudom próbálni magam az írás terén. Elő veszel egy régi regényt és újra írod vagy mondjuk megpróbálsz olyan műfajt, amire eddig még csak rá sem néztél. Nem tudom, Ti hogy vagytok vele, de szerintem fontos, hogy próbálgassunk magunkat ezen a téren is. Ki tudja, lehet a végén rájössz, hogy a párbeszédek megírása nem is olyan ördöngösség vagy megtetszik egy másik műfaj is.



1.  Piros: Múltból a jövőbe
Keresd meg a legelső írásodat (ha még megvan, ha nem találod akkor a legrégebbit amire rábukkansz) és írd újra. Szerintem ez egy tök izgalmas dolog. Kezembe temetett arccal röhögök magamban amikor előveszem a kilencévesen írt első kis valamimet, vagy éppen az első "könyvemet", ami pontosan 72 oldalas lett. Tegyetek ti is így, és ha nem is az egészet, de egy kis részletet írjatok át úgy ahogy most írnátok le, a különbség ordító lesz és hihetetlen vicces.

Ezt a regényemet a fiók legaljáról túrtam elő ugyanis ezt kb négy éve írtam. Emlékszem, mennyit dolgoztam rajta, hogy mennyit töröltem vissza és téptem a hajam, hogy nem találom a megfelelő szavakat. Most vissza olvasva azonban nevetek, hiába tudom, hogy mit akartam leírni, hogy mik voltak az elképzelések, de azt is látom, hogy mit nem sikerült jól kivitelezni. Érdekes, nem?


Sosem gondolta volna, hogy ilyen megnyugtató lehet a talpa alól feltörő kavicsok ütemes csikorgása és a tüdejét megtöltő hűvös szélelegye. Ella mindig is hanyagolta a kocogást egészen az elmúlt pár hétig. Megkellet próbálnia elterelni a gondolatait a szakításról másrészt pedig mindig is szeretett volna elmenni a lakásához közeli parkba. Többé kevésbé használt is a módszer.
A park annak ellenére, hogy a zsúfolt város közepén áll, hatalmas. Színei az ősz beálltával pedig lélegzetelállítóak voltak. Mintha egy hatalmas színpalettába sétálna bele a lány, ahol a zöld frissességét egyre jobban elnyomja a fekete és az aranysárga ridegsége. A harmóniát a fehér kavicsos utak hálózata sem töri meg,amik a sűrű gyepet élesen szétosztják kisebb-nagyobb szeletekre. Szegélyeik mentén a fák szabályos sorban követik egymást felfogva a forgalom zaját. Ritkuló lombozatuk azonban egyre kevésbé karol össze így egyre nagyobb teret hagynak a lomha napsugaraknak. Igaz, már csak langyosan melegítenek, de kellemes érzetet nyújtanak a hűvös időben.
 A járda most éles kanyart vesz és elvezeti a lányt egy csoport régi pad felé, ahol már csak a száraz levelek heverésznek. Mögöttük a keskeny út kiszélesedik majd két irányban halad tovább. Megszokásból jobbra fordul. A kanyar ezek után enyhébb lejtőben folytatódik egészen egy kör alakú virágágyásig, amiben a rózsák megkurtított szárai állnak csak árván az üres lugas mellett. Széles ívben megkerülve újból hosszú egyenes szakasz következik. Itt a ritkás bokrok és fák helyett vastag sövény áll markáns falat képezve közte és a park további részei között. Eddig még nem is vette észre Ella, hogy mennyire el van szigetelve ez a darab .A másik utat fogom választani holnap- határozza el magát. Minden erejével próbája kerülni az ilyen lelombozó érzést ami után a magány és a keserűség egyből elkezdi hatalmába keríteni. Nehéz küzdeni ellene főleg ha ott van még a bűntudat is ami a csúnya veszekedésük miatt van. Nem ő okozta, hiszen Ő mondta le a jegyét arról a hajós nyaralásról, amit a barátaival szervezett neki. Ezért féltékenykedni és kínos helyzetbe hozni mások előtt végképp felesleges volt. És most minden veszni látszik....
A merengésből a zsebében lévő kulcsok csörgése hozza vissza a jelenbe. Bánatos sóhajt vesz s ezzel gyorsabb tempóra vált. Előbb elakarja érni a park méretes szökőkútját, csakhogy ekkor erős lökés éri őt hátulról és elterül a földön keményen beütve a fejét a járdaszegélybe. Ügyetlenül próbálja felhorzsolt kezeivel védelmezni magát küzdve a kábulattal és a homályos látással. Ekkor meglátja a fényben megcsillanó hatalmas kést és a mögötte megbúvó túlságosan is ismerős szempár sziluettjét. Majd hirtelen minden megszűnik egy éles szúró fájdalommal.

 Átírás után:

      Ritmusos csörgésbe kezd a kulcscsomóm a bő nadrágom zsebében, ahogy lelassítok a város egyetlen parkja szélét jelző kiszáradt, gömb alakú szökőkútjánál, hogy ismét megérintsem mielőtt megkezdenék egy újabb közepes tempójú kört lefutni.
      A hűvös őszi levegő most kezdi csak igazán csípni a kimelegedett arcomat és a ziháló mellkasom. Elkanyarodom az egyik keskenyebb mellék ösvényre, így kikerülök az aranysárga és réz vörös színekben pompázó hatalmas tölgy fák takarásából a még melegen sütő napra. Egy pillanatra felé fordítom a fejem, hogy kiélvezzem az utolsó nyári sugarakat, csakhogy egy éles fájdalom kíséretében kattogni kezd a bokám. Ökölbe szorítom a kezem, ahogy ismét eszembe jut Earl, aki arra a kijelentésre, hogy szakítok vele, dühödten lelökött a lépcsőről. Megköszörülöm a torkom és inkább felgyorsítom a tempót, jócskán lehagyva egy kisebb csoport fiatalabb fiúkból álló kocogó csoportot, ezzel is elterelve a figyelmemet a feltörni akaró könnyektől.
- Vége van, Ella - nyugtatgatom magam - nem kell többé elviselni Earl erőszakosságát és iszákosságát. Nincs több fenyegetés és bántalmazás. - Bólintok, miközben jó párszor elismételem magamban, hogy elhiggyem, tényleg a múlté.
      Pár méter után ismét elérem a szökőkutat, megérintem majd bele kezdek még egy kör lefutásába. A nap lassan már a horizontot nyaldossa, a fénye álmosan kúszik be a színes levelek között és festi meg a még mindig zöldellő pázsitot a talpam alatt. A parkon túli forgalom mostanra már teljesen megszűnt, a nyugodtan sétáló emberek zöme pedig haza tért már. Csupán egy-egy késői kutya sétáltató maradt még itt rajtam kívül. Lassítok a tempón és  kocogásra váltok, hogy meg tudjak törölni a verejtékező homlokomat és a nyakamat. Ekkor azonban oldalról valaki nekem ront, és durván a földre teper. Egy pillanatra kiszorul minden levegő a tüdőmből és  egy pillanatra megbénít a fájdalom. A maszkos férfi tétovázás nélkül feltérdel bekényszerítve magát a lábaim közé. Felsikoltok és pánikszerűen rúgkapálni kezdek. Az idegen erre kétszer is pofon vág. Mind a kétszer ugyanúgy, amitől zúgni kezd a fülem. Megdermedek. Csak egy embert ismerek, aki képes így felpofozni mást bármilyen okból. Minden erőmet össze szedve hátrébb tolom magam a földön csakhogy a férfi elő rántja a kését.
       - Ne, Earl! - sikítom halálra rémülten, mire félbe szakít.
- Nem élhetsz nélkülem. Az enyém vagy, Elly. - vicsorogja féltékenyen, aztán lesújt a keze, belém fagyasztva a következő sikolyt.


Ti csináltatok e hasonlót vagy elő vettétek -e a legelső regényeket? Miket tapasztaltatok? Mennyire vagy most, ma, ügyesebb és gyakorlottabb, mint akkor, amikor azt megírtad?



Kellemes napot mindenkinek:
Brukú


0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése