2016. október 5., szerda

Szépség és a Szörnyeteg - Prológus


- Na végre. – morogom miközben a fehér ingem gallérjába tűröm a monogrammal ellátott textil szalvétát. A hosszúkás asztal gazdagon meg van terítve steakkel, behűtött vörös borral, különböző salátákkal és feltétekkel, és ezek persze mind az ezüst étkészlet között van ínycsinkalndóab elhelyezve. Mohón felmarkolom a  steak villát és neki esek a vacsorának. A félig nyers húz fűszeres, markáns íze azonnal elégedettséggel tölt el, amit hangos hümmögéssel is jelzek. Le sem nyelem a falatot, egy újabbat szúrok a villámra, amikor  valaki kopogtat. Váll rándítással eszek tovább. Újabb kopogtatás. A Konyha pedig zajosan tesz-vesz a mosókonyhában. Dühösen felállok, és kivágtatok a hallba.
Feltépen a faragott ajtók mindkét szárnyát miközben dacosan rágom a falat húst. A szakadó esőben egy apró termetű, hajlott hátú nő áll. Fekete szövet kabátjából és hosszú hollófekete hajából csak úgy csöpög a víz.
- Fiatal ember – kezdi, de annyira vacog, hogy csattognak a fogai – segítsen.
- Mit akar? – kérdezem egyik szemöldökömet a magasba emelve.
- Teljesen eláztam, és a zivatar miatt nem tudok haza jutni. – vázolja fel a helyzetet röviden. Eltűri ősz haját az arcából, így látom a hófehér bőrét elcsúnyító mély ráncokat, a kicserepesedett liluló ajkait és világos kék szemeit.
- És? – rágom meg jól alaposan az utolsó fűszeres falatokat majd látványosan lenyelem.
- Engejd be, míg a zivatar elül. – rázkódik össze, hogy nyomatékosítsa nyomorúságát.
- Miért tenném? – sóhajtom lesajnálóan. – Nem az én bajom, hogy itt csatangol ilyen förtelmes időben.
- Nade... – néz fel rám ki kerekedett szemekkel.
- Ez nem menekedék. – vágok a szavába komor arccal és már nyúlok is az ajtóért, hogy az orrára csukjam. Ekkor a nő megragajda a kezem mielőtt motyogni kezdenek az orra alatt. Előbb csak halkan, majd egyre ritmusosabban és erőteljesebben. A kék szemei, amit haragosan nekem szegez, kifehérednek és kifordulnak, a csuklómba markoló csontos ujjai pedig szikrázni kezdenek, ugyanolyan jeges fehérséggel, mint az eget hirtelen átszelő villlámok. Összerezzenek a fül fájdító csattanásoktól és az öregasszony rekettes kántálásától. Megpróbálom kitépni a karom a szorításából, de ahelyett hogy elengedné csak mégjobban rámarkol a csuklómra, amitől robbanás szerűen bizseregni, zsibbadni kezd előbb a karom, aztán az egész testem. Kiáltásra nyitom a szám, de hang helyett az összes levegő kiszökik a tüdőmből. Tehetetlenül térdre rogyok. A légszomj – mint vírus az áldozatát - pillanatok alatt hatalmába kerít, elgyengít, hogy aztán csak gyenge nyüszítésre legyen erőm. Felnézek, de a hirtelen támadt homálytól és a szemem elé betáncoló csillagoktól csak halvány sziluetteket látok magam körül, amik aztán fekete foltokká olvadnak össze majd pedig fekete lyukká, ami magába szippant.
                A sikítás először csak halk sóhajként jut a fülembe, aztán az azt követő hisztérius ordítások már kitépnek a kábulat nyugodt csendjéből és felébresztenek. A padlón fekszem, és a nyitott bejárati ajtót bámulom bódultan, amit a viharos szél a fehér falnak csapkod. Felkönyökölök, s ezzel a szédülés úgy fejbe csap, hogy vissza kell feküdjek a földre. Nyöszörögve megdörgölöm a halántékomat, amikor  egy újabb vérfagyasztó sikoly hasít a dermedt csendbe. Elkezdem húzni magama földön a hangok irányába. Centiről centire, megküzdve a szédüléssel és az egyre erősödő émelygéssel. Ekkor azonban az ajtó mellett ácsorgó krómozott lábú szekrény felületén megpillantom magam...
A sármos, jóképű fiatal ember képe eltűnt. Nincs többé szögletes áll, vékony ajkak, pisze orr, sem pedig tökéletesen ívelt szemek és aranyszőke haj. Helyette egy szörnyeteg bámul vissza rám, aminek torz és ocsmány arcát elcsúfítják az éles agyarak, a pici gomb szemek és a hegyes fülek. Felkiáltok, de a hangom egy vadállat üvöltéséhez hasonlít.
- Segítség! – hörgöm érthetetlenül miközben  bele kapaszkodok az ajtófélfába és felhúzom magam annyira, hogy be tudjak nézni az étkezőbe. Attól, amit ott látok azonban meg fagy ereimben a vér.
A személyzetem szegszűnt létezni. Nincsenek idős, barátságos arcok, sem anyai mosolyok... helyette különféle konyhai eszközök torz másai, amik ájuldoznak és sikoltoznak félelmükben. Ez nem lehet igaz, ez NEM LEHET igaz – hitegetem magam. Hátrálni kezdek. Ekkor veszem észre a szemem sarkából az apró fehéres fényt felvillanni. A földön egy szál rózsa hever. Vérvörös szirmai és méregzöld levelei körül a levegő úgy bizsereg, mint a parázs ha a hideg kőre pattan.

- Átkozott borszokány. – ordítok fel ingerülten.

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése