2016. október 5., szerda

Szépség és a Szörnyeteg - Első rész

Hosszú évekkel később...

- Kérlek, engedd el az apámat! – könyörög Belle, aki kétségbe esetten szorongatja a cella rücskös rácsait. – Hisz’ beteg. Kérlek! – folytatja miközben a sötét folyósó felé fordul.
- Betört a kastélyomba! – mordulok rá nem törődve a hangom barátságtalan mély tónusával. Továbbra is a sötétben állok, és onnan figyelem, ahogy a lány letérdel a hideg, kemény földre az apjához, és benyúl a rácson, hogy a reszkető öregembert megsimogassa.
- Belle, menj innen, amíg tudsz. – súgja erőtlenül az apja két köhögés között. – Ez egy szörnyeteg.... – be sem tudja fejezni a felköhögött vértől.
- Itt maradok én helyette. Csak a gyógyszereit akarta! – fordul ismét rejtekem felé immáron könnyes szemekkel.
- NE... – felkiált az apja.
- Ahogy akarod. –  vakkantom a választ az apjával szinte egyszerre. – Mostantól ez a kizárólagos otthonod! – jelentem ki ellentmondást nem tűrő hangon. Pár lépéssel a rácsok előtt termek, hogy kinyissam a rozsdás ajtaját és hogy minél előbb megszabaduljak a kolonctól, de a mozdulatot egy tompa puffanás szakítja félbe. Hátra nézek a vállaim fölött:
Belle a földre rogyva, ujjaival a száját szorongatva bámul rám. Az árnyék most már egyáltalán nem takar. Ahogy félve végig néz arca egyre jobban elsápad, tágra nyílt barna szemeiből pedig megállíthatatlanul folynak a krokodil könnyek.
 - Istenem, istenem... – motyogja, s még hevesebb zokogásba kezd.
- Indulás. – megmarkolom a tiltakozó apja grabancát, aki percekkel később nagyot puffanva landol a havon.
...

Belle jópár lépés távolságban követi a Szörnyeteg robosztus és félelmetes termetét a folyosók irányába. Kényszerítenie kell magát, hogy ne forduljon sarkon, és szaladjon az apja után, aki valószínüleg jól megütötte magát és fázhat is. Legalább nincs ide bezárva – nyugtázza magában szomorúan. Egy tágas folyosóra érkeztek, aminek végtelennek tűnő hosszát karcsú ablakok futják végig. A nehéz, vörös szövetből készült függönyök nincsenek elhúzva, így a friss hóréteggel és vörösfenyőkkel borított tágas udvar jól látható. A lány összébb húzza magán vékony kis köpenyét, pedig nem fázik. Beharapja a száját, s inkább a csupasz, megkopott padlóra bámul. Itt nincsen leterítve az a bordó szőnyeg, ami a hallban is volt, ezért mindegy egyes léptük ijesztően visszhangik: a nagy dübörgés szerű és a pici szapora kopogás. A folyosó jobb oldalán egyforma tölgyfa ajtók kezdenek felsorakozni. Közöttük nincsenek festmények, sem képek, csak elvétve egy-egy fáklya tartó, amikben a tűz lustán pislákol. Ettől pedig az árnyékok reszketve  megnyúlnak, és még ijesztőbbé változtatják a helyet. Bellet kirázza a hideg. – Apa, kérlek küldj valakit értem – fohászkodik magában miközben igyekszik visszanyelni a sírás újabb kényszerét. – Talán, ha megjegyzem az utat, ki tudok osonni este. – csillan meg benne egy halvány remény, s ebbe bele kapaszkodva nézelődni kezd. 

- Kilenc ajtó, tíz ajtó, éles kanyar – mondogatja magában mantraként, így nem veszi észre a kanyarban álló kiálított páncélt. Puffanva landol a fölé tornyosuló, mozdulatlan alak mellkasán, aminek előbb megremeg majd lebucskázik a földre az arctalan, egyszerű sisakja. Belle torkaszakadtából felsikolt, s hátrálni kezd, míg bele nem ütközik a kemény függönybe. Ennyi bőven elég volt, hogy megadja magát a fojtogató sírásnak, s fullkodolva zokogni kezdjen.
A Szörnyeteg erre megáll. Türelmetlenül fújtat egyet, a tarkóján látványosan felborzolódik a barna, durva szőr, s lassan ökölbe szorulnak a mancsai. Ám ahelyett, hogy lesújtana, kinyitja a hozzá legközelebb eső szoba ajtaját. A helyiségből barátságos fény árad, amiben egy kellemes hangulatú, gazdagon berendezett lakosztály lapul. Belle zokogva berohan és a baldachinos ágyra veti magát. Alig hallja meg az ajtó agresszív csapódását és a vakolat tompa koppanását.

...

Jócskán be esteledett már, mire a vacsora a gondosan megterített asztalra került. Több fogás is illatozva gőzölög a hófehér abroszon, az ezüst étkészlet és a krémszínű porcelán tányérok között. A háttérben lágyan ropog a tűz, aminek óvatos lángjai szinte egyszerre hajlazodik az asztal közepén sorakozó álló gyertyák lángjával. A Konyha, ami eddig zajosan készülődött most mozdulatlan csendben sorakozik az ebédlő bejárata mellett. Tik –Tak Úr másodperc mutatója minden eltelt perccel hangosabban kattog, de igyekszik eltakarni aprócska kifaragott kezeivel. Mrs Potts és Csészike egymás takarásában ácsorog idegesen, s inkább bámulják a másik festett mintáit, mintsem engem. Lumiére pedig próbál minnél kevesebb fényt adni a fehér gyertyáiból hátha így kevésbé látható.
- Ebből elég! Mit merészeli megszegni az utasításaimat ez a lány? – csapok az asztalra türelmetlenül, amitől az összes pohár és tányér zajosan összekoccan, s némelyik fel is dől.  Negyed órája, ha nem több- várok Bellára, aki természetesen nem jött vacsorázni.  
- Uram, ne bántsd azt a szegény árvát. – jajveszékelve ugrik elém Mrs. Potts.  Ahhoz képest, hogy egy megtermett kanna, elég fürge.  – Egy napon vesztette el az apját és a szabadságát is.  - Kijelentését halk egyet értő hümmögés követi.
- Ő lehet az utolsó esélyed. – szólal meg Lumiére reszelős hangján a háttérből. Rájuk meredek. Reményteli és egyben kétségbe esett arcukból rájövök, hogy igazuk van. Észnél kell lennem, hogy el ne szalasszam az első és valószínüleg az utolsó esélyemet.
- Le kell nyugodnom. – jelentkem ki fújtatva. Megfordulok, és elvonulok a kastéy egyetlen nyugodt részébe: a nyugati szárnyba.
Habár ez a szárny is ugyanúgy néz ki, mint a keleti, ahová Bellát helyeztem, itt mindent vastagpor réteg és pókháló fed: a falon lógó üres kép kereteket, minden ablak között felbukkanó könyves polcokat és a benne pihenő könyveket, a kihalt cserepes virágokat, a zárt ajtókat és a fálykatartókat, amikben a fálykák –mint mindig- most is olyan erővel égnek, mintha reflektorfénybe akarnák helyezni a komor, színtelen valóságot. Ezt az elátkozott világot. Mintha eltudnám felejteni...
Belököm a nehéz ajtót, és belépek a tágas szobába. A megszokott félhomályban minden tölgyfabútor barnás sziluettnek tűnik, amit az erkélyről beáramló holdfénye ezüst színüre fest.
- Gyerünk, gondolkozz! – morgom miközben fáklya gyújtása helyett elkezdek fel alá járkálni. - Muszáj ki találnom valamit... – sétálok el az ajtó mellett bújkáló hatalmas faragott szekrény előtt aztán a sarokban terpeszkedő badachinos franciaágy mellett. – De ha egyszer idegesítő a folytonos sírása? – megfordulok a függöny nélküli erkély ajtók előtt, és vissza indulok. – Hogy legyek kedves? Veszek neki ruhát. Igen, igen ez az. Valami élénk színűt. – haladok el a szoba közepén lévő bőrfotelek társaságában ácsorgó kör asztal mellett, amikor megtorpanok.
Az asztal közepére helyezett rózsa fehéres ragyogása veszített erejéből, a legtöbb szírmát már ledobta magáról, és az a kettő, amik még megmaradtak, szintén haldokló fényben derengenek. Pár napja nem így nézett ki! PÁR NAPJA MÉG VOLTAK SZÍRMAI!
- Miért? - fakadok ki azonnal dühösen, s felrúgom a hozzám közelebb eső fotelt, ami átszeli az egész szobát. – Miért..? – odítom és már nyúlnék a másik fotelért is, amikor meghallok egy elhaló nyikorgást. Ahogy vicsorogva oda kapom a fejem, összeszorított fogaim közül kicsorgó nyálam Bellen landol. Először alig mer megmozdulni, de aztán felsikolt, és hanyatt homlok elmenekül.

- Belle! – kiáltok utána, bár fogalmam sincs mit mondhatnék. Pár perccel később a kastély ajtajának becsapódása válaszol odakintről. - A FRANCBA! Nem csúszhat ki a karmaim közül. – ezzel gondolkodás nélkül utána rohanok. 

0 megjegyzés:

Megjegyzés küldése