Máglyarakás

Kategória: Egy percesek



A szürke égből az eső egyre sűrűbben hullik. Hideg cseppjei keményen csapódnak koszos arcomnak, vékony hálóingemnek és a sáros, meztelen lábaimnak, amik reszketve próbálják megvetni magukat a nyálkás máglyarakáson. Az apró kis faházak előtt kialakított kicsi téren, ezernyi ember figyel mocskos, zsákszerű ruhájukban. Ki megvetően, ki sajnálkozva. Még azok is, akiket barátoknak vagy családnak hittem...
A felismerésre mérgesen megrántom a csuklóimat, de a szorosan köré tekert kötél nem enged, helyette vért fakaszt a feldörzsölt bőrömből. Újból megrántom, mire a lapockáimnak feszülő oszlop megremeg, és megüti a hátam. Kimerülve fújtatok, amitől a velem szemben álló hóhér hátrébb lép egy lépést. Rá nézek a nagydarab, kövér férfire, de az egyből elfordítja borostás fejét, és inkább a kezében lobogó fáklyát kezdi el bámulni. Én is a lángokba nézek, s arra gondolok, bár elaludna. Mire pislogok egyet már csak a parázs serceg az esőben. A férfi tátott szájjal dobja el a fáklyát.
-                     Boszorkány. – ordítja torkaszakadtából miután sikerül össze szednie magát. – Láthatta mindenki. A puszta tekintetével eloltotta a tüzet.
-                     Égessük meg. Halál rá. Az ilyennek pusztulnia kell. Megölheti a gyerekeinket. – hallatszanak a dühös hangok a tömegből. A farkast könnyű szerrel megöltem, amelyik rám támadt előző este a téren... egy gyerek aligha okozna akadályt. - tehetetlenül megcsóválom a fejem. -De mégis mit érnék el vele? A puszta önvédelem miatt képesek máglyára vetni.
- Sosem használtam ellenetek - akarom mondani a védelmemben, de egy nagyobb forma kavics akkor erővel csapódik a fejemnek, hogy a sötétség egy pillanatra magával ragad, belém fojtva a szót.  Megrogynak a térdeim és kificamodik a vállam, amitől egyből fel riadok. A csapzott férfit könnyű kiszúrni, ahogy dühtől csorgó nyállal egy újabb követ tart a kezében. Elég csak rá néznem és a kő tehén trágyává válik majd úgy betelíti az arcát, hogy öklendezni, fulladozni kezd, a tömeg pedig undorodva tisztul el mellöle.
- Ostobák. – rázom meg a fejem sajnálattal vegyes gyűlölettel.
A hóhérnak ennyi időre volt csak szüksége ahhoz, hogy össze szedje magát és meggyújtsa a fáklyát. Ezúttal határozott léptekkel szeli át a kettőnk közötti távolságot.
-                     Nem könyörögsz boszorka? – kérdése inkább kijelentés, de ügyet sem vetek rá. Nem fogok könyörögni, vagy még jobban megalázkodni bármennyire is félek a haláltól. Nem az én bűnöm az, hogy a világ féli a magamfajtákat.
            A férfi torkából görcsös nevetés tör fel, ahogy lángra kap a máglya alsó része. A tűz az eső ellenére is utat tör magának, és mohón rágni kezdi a legalsó, vékony fakupacot. Forrósága máris perzselni kezdi a lábujjaimat, ezért igyekszek lábujjhegyre állni.
-                     Látjátok emberek? – fordul az éljenző tömeg felé, magasba tartva a fáklyás kezét. – Így jár az, aki ilyen korcsnak születik. Ki kell irtani mind egy szálig, mert csak veszélyt hoznak ránk. – A tömeg válaszul ritmusosan megtapsolja. Undorító... – nyugtázom a most már vállig érő vörös lángok mögül figyelve. Most, hogy a tűz teljesen körbe vett, a forróság elviselhetetlen. Izzadok és a bőröm le akar olvadni a testemről. A levegő egyre nehezebb a füsttől és a koromtól, ami nem csak a tüdőmet, a szemeimet is marja. Remélem előbb fulladok meg, fohászkodom némán, mint a lángok zabálják le a húst a csontjaimról.
            Nincs szerencsém. A füst alább hagy, hogy teret engedjenek a fejem fölé csapó, vad lángoknak. Most már mindenem pokolian szúr és fáj. Az ajkamba harapok, hogy ne sikítsak fel, ahogy meglátom a szoknyám rojtos végét parázslani, hosszú vörös hajamat pedig perzselve felpöndörödni. Hiába próbálok egyenletesen lélegezni a fájdalom egyre csak erősödik, s leránt a lábaimról. Ízületeim ropogva próbálják megtartani vergődő testemet miközben a parázsban taposva próbálok újra, meg újra talpra állni. Vissza nyelem a feltörni vágyó kiáltást, s inkább a szürke ég felé fordítom a fejem. Az utolsó amire emlékezni akarok az a mogorva ég legyen, minthogy ezeknek az embereknek a mocskos arca.
            A sötétség egyre gyorsabban húz magával, fenyegetve az ájulással.  Már nem hallok mást csak a ropogást, a sercegést és nem látok mást, mint a behunyt szemem előtt táncoló csillagokat. Ahogy felpattannak a szemeim, úgy a körülöttem ugráló lángok is felrobbannak, felgyújtva a környező házakat és a pajtákat.
Erőszakosan ragad magával az üres sötétség, ahol a halál vár rám. Felém nyújtva rothadó karját, és én végtelenül kimerülten rogyok rá.
Share:

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Az írás számomra:

Az írás számomra:
"Írás közben nincs ítélkezés, se szégyen, csakis szabadság. Amint a toll a papírhoz ér, egy pillanatra szabad vagyok." Jessica Sorensen

Tartalomjegyzék

Fordító

Chat

Írós és történetes blogok hirdetései